Hallgatag ember soha még beszélni úgy nem tudott. Már egyáltalán ez, hogy ember. Pedig csak egy szobor volt, ott a város közepén, ő a lovon, alatta négy másik szobor. Bronz minden, és mégis eleven.

Eperjesi Noémi illusztrációja

A nagyszüleim rám hagyott városa következtében azonban mégis ember volt ez a király. Még a királyságát is csak ennek függvényében láttam: előbb volt számomra ember, és csak az után király. Pedig tudtam a Dunajegét meg a címerhollót, mindent tudtam. De mítosz még így meg nem elevenedett sosem. Ha magyar mitológiát kellene írnom, vele kezdeném.
Volt egy vonatkoztatási pont a városban, és az nem egy szobor volt, sokkal inkább egy ember. Számtalanszor elmentem mellette, és mindig felnéztem rá. Tudtam, hogy ott van, és úgy éreztem, ha ő ott tartja a kardot kemény kezében, akkor nem lehet semmi baj. Nem emeli: vízszintesen tartja – ezt is szerettem.
Szép az arca. Nemes vonásain értelem tündököl, zártság. Ezt is emberi vonásnak érzem, olyannak, amelyre egy zseniális szobrász érzett rá. A király nem fecseg, és most nem cselekszik. Pontosabban azzal és úgy cselekszik, hogy ott van.
Meggyűlt benne az idő. Amikor felavatták, nagyapámnak még három, nagymamámnak még tíz éve volt, hogy megszülessen. Két világháborút, egy diktatúrát, egy átmeneti időszakot és a mostot élte túl, és még mindig él. Azóta alternatív főtér alakult a városban egy alternatív szobor körül, de hát őt nem lehet leváltani.
És mennyi életet gyűjtött magába csak úgy, mindenféle világjelentőség nélkül. Emberek boldogságait és boldogtalanságait, találkáit és szerelmeit, barátságait és szakításait, korcsolyázását és eséseit, a kis szellemi sérültet, aki a villanyrendőrnél álldogáló kocsik sofőrjeinek árulgat ezt-azt, botladozásokat és szorongásokat, koncerteket és ujjongásokat, lődörgéseket és hányásokat. A nagyszüleimet és engem, az én lyányomat és az osztálytársait. Az egész élet ott haladt el mellette, ott locsognak és beszélgetnek, veszekednek és egyeztetnek, ő pedig hallgat, de mindent ért.
Aki beszél, az óhatatlanul mond valamit, és a szavakban ígéret rejlik, esetleg üres biztatás. Aki nem szól, az olyan, mint Isten: létezéséről van tudásunk, szándékairól nincsen. Így, ha meggondolom, tulajdonképpen valóban képzelhetném Istent úgy, mint őt, aki hallgat, de van.
Számomra ő nem Hunyadi Mátyás, mert apjának buzgó hadvezérségét soha nem éreztem, ha rá tekintettem. Anyja fia ő, egy ijedt özvegyé, aki nagyobbik fiát már elveszítette, és a kisebbikbe helyezte minden bizodalmát. Arcában, ebben a hallgatag, okos arcban ott van e bizalom tudása is. Távlat és távolság van ebben az arcban, bölcsesség és perspektíva. Ha ezer születésnapja lenne, lélekben ott lennék mindegyiken. Hallgatnám a hallgatását.