„Az élet megjavítását akarom, nem a halál kidíszítését.”
Kányádi Miklós

Viszonylatok

(Székelykeresztúr)
„Ha valamilyen jó könyvről hallottam, abban jártam, hogy valahogy hozzájussak. Egyszer a keresztúri könyvesboltban azt mondja valaki a hátam mögött:
— Né, falusi ember, s könyveket kér …!
— Jóember — fordultam hozzá —, a könyv mindenkié.
Úgy ment ki a boltból, mint akit leforráztak.”

Kányási Sándor édesapjával, Kányádi Miklóssal Nagygalambfalván, 1967 (PIM)

(Nagygalambfalva)
,,— Na, írhat a fia a jó termésről, Miklós bácsi, mert csúfság, ami van.
— Sándor nem ír újságcikket.. .
— Hát…?
— Verset.
— Úgy mondja ezt, mint ha a versöt is meg lehetne önni.
— A lélek is megkívánja a magáét. A jó vers pedig mindennél többet ér. Szívesen felhagynék akár több napi táplálkozással is, csak hogy jó verseket hallhassak.”

(Székelyudvarhely)
,,Az orvosok kezén vagyok az udvarhelyi kórházban. Egy harminckét éves fiatalember halt meg a szemünk láttára. A nagy riadalomban Zaharia Stancu igéivel kellett vigasztalnom még az orvosokat is: A halálban nincs igazság…
Akkor kérdezte meg tőlem valaki:
— Mondja, Kányádi apó, mennyire rokona magának Kányádi Sándor?
— Annyira, hogy azt szokta mondani nekem: apám.”

Az erőn feletti küszködés értelme
Előbb egy Székelyudvarhelyről — ,,a városból” — hazatérő fiatalasszony igazít útba, majd néhány Kányádi-vers segít — A mi utcánk, az Öreg kút az utca szádán … —, hogy további kérdezősködés nélkül is rátaláljak Miklós bácsi portájára. Bizonyára nem véletlen, hogy a Fától fáig (1955—1970) című gyűjteményes Kányádi-kötet nyitó verse éppen A mi utcánk. Tanúsítja: bár a költő megjárta már a történelmet, indulása helyét percig sem feledte. Nem a megrekedés szimbólumaként kér helyet magának a versben ez a kis zsákutca, hanem épp ellenkezőleg: olyan általános emberi értékek foglalataként, amelyek birtokában az egyenes beszéd költője utat találhat mindenkihez. Mert a tisztesség és becsület földje ez, ahol ,,még a sár is tiszta”. Ahol még a kövek is oly nagy becsben vannak, hogy verskellékként erkölcsi példázatnak állíthatnak emlékművet. Mielőtt benyitnék a kapun, egy „bestelen kő” előtt — mely nem azért került ide, hogy vasárnap délutánonként jó ülés essék rajta — azon tűnődöm: vajon mibe kerülhetett Miklós bácsinak az erkölcsi példázat kiküzdése és megtartása? Vajon milyen felismerések irányították élete során tetteit, hogy értelmét látja még az erőn feletti küszködésnek is?! Sok időm nem marad a latolgatásra, mert amint benyitok, hirtelen ugyanaz a látvány villan elém – ma sem tudok szabadulni a felismerés erős érzelmi felhangjaitól –, ami számomra oly ismerős az El-elcsukló énekből, Kányádi Sándor lírájának egyik csúcsértéket képviselő darabjából. A költemény hőse áll előttem, amint éppen „viszi / élelmes pulykafiak, zsörtölődő / malacok közt az igét”. És ekkor már záporoznak, csattognak a kérdések: „De mi az ég haragjáért kell / még most is ezt a bestelen követ, / szinte élete árán, ide cipelnie! / Inkább az egészségével törődne. / Kész a ház, az unokákat is / kiszolgálja. Miért, kinek? // Nem volt elég a kőből? Piramist, / kőhegyet, kőeget rakhatna isten / abból, amit eddigelé / kapa alól, / kasza elől, /eke alól, / kerék elől, / árokmartról, / patakágyból / rakásba, szekérbe dobált, / saroglyára emelt!”
A kapunyitásra ugyan felém fordította volt a fejét, de mintha mi sem történt volna, vágja tovább a répalapit. Elhúzták a delet, az aprójószágnak ennie kell. Minden egyéb mellékes ebben a pillanatban. Mint ahogy a frontvonalban, a becsapódó gránátok közt is az volt számára legfontosabb, hogy idehaza a földek bevetetlenül ne maradjanak, s a fia, ha tud, menjen iskolába. Mert ez az élet megőrzésének és továbbvitelének a biztosítéka. Közelebb megyek hozzá, köszönök és bemutatkozom. Erre leteszi a kezebelit, felegyenesedik, tetőtől talpig végigmér.
– Hajnal a mezőn – hallom, és nyújtja is a kezét nyomban. Fél perc múlva pedig – miután meggyőződött, hogy szavai a kívánt irányba hatottak (én meg arról, hogy nem a nevek, hanem cselekedeteik alapján tartja számon az embereket) – a Kodály-parafrázis következik!
— Nem lehet boldog az az ember, akinek nem öröm a zene …!
Otthon vagyok.
Az első kérdése: még mikor jövök? A második: ha már itt vagyok, ugye, maradok legalább pár napot? A közeli vonatindulás hallatára beáll ugyan egy kis szünet, de a következő pillanatban már tessékel befelé: olyan rég nem beszélte ki magát senkivel, használjuk ki gyorsan ezt a kis időt. Véletlenül tudom, hogy két nappal előbb járt otthon a fia. Olyan rég volt, mintha nem is az idén történt volna. Ellenben az utolsó tíz pengőjét csak az imént adta át egy vöröskeresztes nővérnek – Józsa Magdus a neve, s 1944 végén történt az eset Veszprémben –, hogy szerezzen valamilyen hangszert vele. Minek az magának, hurrogták le a többiek, hisz énekelni sem tud tisztességesen?! Amire újból áttüzesedik a hangja a replikától: olyan erő lakozik az énekhangban, hogy az a legnagyobb kétségbeesés és nyomorúság közepette is a szivárvány hátára emelhet bennünket. Térül s fordul, és már hozza is a megsárgult tábori lapokat: önkéntes folklórgyűjtői buzgóságának dokumentumait. Mert Józsa Magdussal lejegyeztette azokat a népdalokat, amelyek a gyakori bombázások ellenére is életben tartották őket. Azt a tíz pengőt hát most sem tartja kidobott pénznek: egy nagy táborban mindig kell hogy akadjon valaki, aki tud bánni a hangszerrel …

(Folytatjuk)

Forrás: Látóhegyi töprengések, Kriterion, 1979, Bukarest, 45-56. old.