Könyvet mindenkinek!
„Olyan a ház könyvek nélkül, mint az ember lélek nélkül!”
Legalább fél évszázada hirdeti a maga körében azt a gondolatot, amiért az UNESCO az 1972-tes esztendőt a könyv nemzetközi évének nyilvánította. A könyv az ő istene, az értelem. Az első világháború értelmetlensége – amikor minden vágya az volt, hogy tanulhasson — az édesapja helyébe állította: az eke szarva mellé.
— 1904-ben születtem… A harmadik osztályt sem jártam ki, amikor a pap-tanító kihirdette: aki olyan sorsban van, mint én, annak nem kötelező az iskola. Tizenkét éves koromban már két tehénnel gazdálkodtam.. .
De a könyvet nem tudta kivenni a kezéből semmiféle emberfeletti hatalom. Ezért írta 1945 telén Coburgban kelt tábori lapon – a fogságból haza: minden ott pusztulhat, de ha hiszel magadban, fiam, menj iskolába!
– 1944. augusztus 2-án indultunk Székelykeresztúrról a frontra. Sándort láttam magam előtt végig meg a kicsi leánykámat: ott álltak mezítláb, amikor búcsúztattak…
„Tudja, hogy köszöntünk egymásnak a harctéren és a fogságban? Adjon isten életünkre való időt! Nahát, ’46-ban csak hazakerültem, s az első kérdésem az volt:
– Hol van Sándor?
– Odavan fuvarozni.
Estére aztán előkerült ő is:
– Hát, te Sándor, mezítláb hagytalak itt, s mezítláb talállak.
Ajánlottam, hogy legyen mesterember.
Ősszel elmegyünk az erdőre, s azt kérdi tőlem:
– Hát akkor mikor megyek inasnak…?
– Akár ebből a helyből is elindulhatsz – mondtam. El is indult. Másnapra itthon volt.
– Beiratkoztam, de az iskolához pénz is kellene … Hazajöttem tojásért – ez lehetne a címe annak a könyvnek, ha Sándor egyszer már megírná, hogy mi mindenen ment keresztül abban az időben. Szorítottak a beadásért. Mindenért nagy baj volt. Olyan cudar körülmények közt nőtt fel, hogy rossz érzés fog el még ma is, amikor rágondolok …”

„Halhatatlanságot fuvarozó” papírszeletek
Nem tudom kihagyni a kérdést: írt-e valaha is verset? Nem, nem írt; olvasónaplóba illő feljegyzéseket viszont egy életen át. A verseket különben sem írni kellene, hanem élni. Mert az az igazi vers, amelyik akkor születik, amikor az élet továbbvitele valamilyen oknál fogva lehetetlenné válik. Ő: élt. Vagyis: küzdött. Az értelmes élet igézetével megáldva emberhez méltó életvitel kialakításáért küszködött. Aligha hihető, hogy csak a saját érdekében. Bizonyára a kultúrával való bensőséges kapcsolata teszi: ő azt is tudja, amit környezetében mások még csak nem is sejtenek. A megrendült értéktudatú faluközösségnek, hogy továbbra is történelmi teherbírásra alkalmas közösségnek lehessen nevezni, általános emberi értékeit megőrizve, és az együttélés formáit tökéletesítve, magasabb fokú életeszményt kell követnie.
Kéznél van-e – kérdem — az olvasónaplója? Szükségünk lehet rá, hiszen kevesen vannak, akik ilyen jó gazdái lennének mások továbbadásra érdemes gondolatainak. Könyveket vesz elő a már ismert – „halhatatlanságot fuvarozó” – papírszeletkékkel. Tamási, Móricz, Zaharia Stancu gondolatai népesítették be a mindennapjait – ezt veszem ki a szavaiból, de a felsorolást hirtelen abbahagyja. Kutyálkodik az emlékezet — mondja rosszallóan. Majd újra nekiiramodik, mintha valami nagy terhet kellene felcipelnie egy tetőre, s a következő megszusszanáskor már tudom: talán nincs is olyan nép, amelynek szellemi nagyjai fel ne keresték volna őt Nagygalambfalván. Le kellene gépeltetnie ezeket a feljegyzéseket — biztatnám Miklós bácsit. S hogy ne maradjon csak a biztatással, magam látok hozzá a munkához.
*
1969. febr. 20.: Az igazság szükségszerűen mindig azé, aki osztogatja. (Liviu Rebreanu)
1970. jan. 31.: Magamat vendégeltem meg… Vásárban is áldomást iszik a gazda, hát még amikor egész életét elcseréli. (Beke György)
1972. febr. 20.: Csak a bőségben mutatkozik az emberi szív a maga igazi mivoltában, és ritka az az ember, aki minden körülmények közepette megőrzi igazi arcát. (Ioan Slavici: A kincs. Fordította: Lőrinczi László.)
Dátum nélkül dr. Kahána Ernő Az orvosé a szó című könyvében: Diderot francia író majdnem 200 évvel ezelőtt azt írta: Az az ország, amelyik a földművest nem teszi érdekeltté a mezőgazdasági termelésben, menthetetlenül koldusbotra jut.
Ugyancsak dátum nélkül: Mivé lesz az ember, ha remény nem éltetné? (Liviu Rebreanu)

(Folytatjuk)

Forrás: Látóhegyi töprengések, Kriterion, 1979, Bukarest, 45-56. old.