Kapukilincsig érő,
hatalmas bunda-hó,
egy csapat lökdösődő
gyerkőc a faluvégi dombon.
Én az vagyok,
aki nővérem kinőtt kabátjában
vágom az útat a libasor élén
és dög-nehéz szánkómat
a legmeredekebb lejtő tetejére állítom.

Egy másikon pedig az,
aki a betlehemesben
a barmot játssza:
meg sem kell mukkannia,
csak bámulja szarvai közül
a jelenetet.

Felvillan, hogy akkor,
a lejtőn nagyon féltem,
szívem torkomban vergődött,
s ezt ma is sűrűn érzem:
jel, hogy még nem értem
a lejtő aljára.