Utolsó kívánság
Nem kis bölcsesség, józan értelem szükséges ahhoz, hogy az egyes ember a körülmények hatalmán felülkerekedhessék; hogy munkás élete példájával — ha szükség mutatkozik rá, még halálával is – új törvényt szabhasson. Kányádi Miklós bácsi, úgy tűnik, végigszenvedte a felbomló paraszti világ minden kínját, de minden tettével, indulatával, gondolatával annak az értéktudatnak a tűzhelyét táplálta, melyről mai világunkban csak emberségünk feladása árán mondhatnánk le. Élete nem volt értelmetlen – emberségből példát mutatott —, tehát a halála sem lehet az. Amikor a feljegyzések közt rábukkantam az egyetlen gépelt lapnyi írásra, amelynek Kányádi Miklós a szerzője (Kányádi Miklós utolsó kívánsága arra nézve, hogy milyen legyen a temetése), az első gondolatom az volt: vajon nem követtem-é el valami szentségtörést azzal, hogy kézbe vettem? Hiszen olyasmiről van szó, ami csakis a családtagokra tartozik. Megnyugtat, hogy nemcsak rájuk. Sokkal tágabb közösséghez kíván szólni benne, a meggondolkoztatás igényével. Hogy a másolással ne töltsem az időt, megengedi, hogy magammal vigyem. Arra kér csupán, hogy mielőbb adjam át Sándornak:
„Én, Kányádi Miklós, 1976. január 13-án felkerestem lelkipásztoromat, és arra kértem, hogy írja le utolsó kívánságaimat, melyeket temetésemről már régebben elgondoltam. Éveken keresztül fontolgattam: vajon helyes-e, amit akarok? Bármire gondoltam, mindig visszatértem előbbi szándékaimhoz – és azokat helyénvalóknak találtam. Gyermekeimmel ezeket már évekkel ezelőtt közöltem. Bízom gyermekeimben,- hiszem, hogy utolsó kívánságom teljesítik, és temetésemet akaratom szerint rendezik. Szerény temetést akarok, mert együttéreztem a háborúban elesett bajtársakkal, de szerettem és embernek néztem azokat is, akiknek nem járt ki a temetési pompa. A mások gondolkozása, véleménye nem szabad hogy befolyásolja gyermekeimet, sem temetésemet. Ezért kérem és meghagyom, hogy temetésem a következőképpen történjen:
1. Temetkezési helyem édesapám ölében legyen, a kertben.
2. Koszorút koporsómra és síromra ne tegyen senki.
3. Temetésem után evés-ivás ne legyen, ennek helye a disznó halála után van, nem az én halálom után.
4. Zenekar sem koporsóm mellett, sem a síromnál ne
muzsikáljon.
A fentieket azért írattam le, hogy örökre megmaradjanak; hogy az élőknek jó példát adjak; hogy életük értelmét ne a külsőségekben, lakmározásokban keressék, hanem az emberségben, tisztességben, szerénységben – az élők megbecsülésében. Az élet megjavítását akarom, nem a halál kidíszítését. Életet és nem halált akarok, ennek megfelelően:
5. kívánságom az, hogy síromon virág nyíljon. Ennél szebb tiszteletet nem akarok, nincs is! Úgy gondozzák síromat, ahogy én gondoztam az édesapám sírját.
Nagygalambfalva, 1976. január 13.
S.k. aláírás”

Időtlen példázat
Nézem az órát, indulnom kell. De még egy kérdés néhány percig visszatart. Feltűnt ugyanis, hogy egész beszélgetésünk alatt még csak célzást sem tett Miklós bácsi arra, amire pedig titokban bizonyára büszke: azért mégiscsak volt foganatja, s nem akármilyen, annak a Coburgból küldött tábori lapnak.
– Soha senki előtt nem hivalkodtam azzal, hogy az én fiam költő! — kapja fel a fejét indulattal.
Hogy milyen messzire látszik el az, amit a két Kányádi az életben csinált? Kész a monumentális portré. Időtlen emberi vonások rajta. De nem attól válik döbbenetes hatású költeménnyé az El-elcsukló ének, mert a költő az édesapjának akar emléket állítani vele. Pedig minden mozzanat, amiből építkezik, tárgyszerűen valóságos, és életrajz szerint is hiteles. Ugyanaz a viszonyulás válik nyilvánvalóvá a költeményben is, mint amire – eljövetelemkor – Miklós bácsi figyelmeztetett. Minden eredendő bensőségesség ellenére teljesen esetleges az, hogy ők egymáshoz tartoznak – és egymást építik tovább az időben. Az számít csak, hogy ennek a léleknek a drámája – a konkrét életösszefüggésektől függetlenül is -— mennyire egyetemes érvényű összefüggéseket világít meg, miként sugározza – a költő tollán immár időtlen példázattá válva – a körülmények hatalmát elszenvedő s mégis értelmes emberi élet lényegét: a küzdelmet.
A lélek egyensúlyáért, az emberség elvének a megmaradásáért.

„Csont és bőr. / Kirojtosodott idegek. / Nyílt áramkörök. / Koponyásodó fej. / Csiszolt idő. / Szemgödre barlangjaiban / Prométheusz csintalan unokái / ugrándoznak a lopott tűz körül. / Tücsök cirpel, pillangó szállong / a szemgödrök alig kapaszkodó / bokrai közt / Délutánok nyugalma / honol a homlokon. / De bennebb, a láthatatlanban, / sasra vár türelmetlenül / a megkötözött: kéj a kín. / Vér kering már a láncban. / Zene a csörrenés. / Amputáció lenne a szabadulás. // A ló s az eb beledöglenék, / az ember beleszokik.”

A kiskapu már rég becsukódott mögöttem, mégsem megyek el egyedül tőle. Kíséretül mellém szegődik a hangja:
— Adjon isten életünkre való időt mindnyájunknak!

1978. április

Forrás: Látóhegyi töprengések, Kriterion, 1979, Bukarest, 45-56. old.