Ez az a lány

– aki minden reggel veszi az ARO kulcsát, beül a volán mellé, és elindul Radauti-ról Salciára. Ott a repülőtér. Berakja a postai csomagokat, és indul vissza.
Ez az a lány, aki tizenkilenc évesen most elnyerte a hivatásos autóvezetők országos versenyének különleges díját.
Ez az a lány, akit a gyulafehérvári háromnapos versenyen körülvettek a filmesek és riporterek. Filmezték, amint beül egy hatalmas teherautóba, amint vezet és kiszáll. Filmezték a járását, minden mozdulatát. És faggatták gyermekkoráról, szüleiről, testvéreiről, szokásairól. Pedig ő nem filmcsillag és nem slágerénekes. Csak sofőr. Egyszerű autóvezető. Hivatásos. Sétakocsizni sem jár kényelmes, ringó luxusautón. Csak azt a terepjárót vezeti, amivel hordja a mindennapi postát.
Ez az a lány, akinek fényképe ott van a legfrissebb újságokban – s maga sem érti, mi ebben a szenzáció. H. Georgeta csak csodálkozik, hogy ilyen nagy port vernek fel körülötte. Azt írják róla, hogy ő vezet a legbiztonságosabban, legfigyelmesebben. Csak csodálkozik, mert a biztonságos vezetés az ő legnagyobb kötelessége. Hiszen a postával nem lehet játszani. A mindennapi újságot, a leveleket és a csomagokat várják.
Ez az a lány, aki egyelőre nem érti, mi abban a szenzáció, ha valaki pontosan teljesiti kötelességét.
Ez az a lány, akinek a csodálkozása is különleges díjat érdemel.

Forrás: Új Élet, 1975/11. sz.