(Szüleimnek)

Az ezeregyedik kudarc napján
Mikor odúink levástak rólunk
Meztelen férgek a hulló dióból
Üres egeink felé kunkorodtunk
Leomlott várunk falai közt süvöltött
Tagolatlan sirámunk s bandzsalítva
Meredtünk mind az egyetlen útra
Mely hívatott eltűrni lépteinket.

„Hiába ástunk mélyebb rétegekbe
Szétzúzott könyvek fordultak ki a földből
Tyúkfeljáró épült a sírkövekből
Homorú hegyek meredtek velünk szembe.”

Akkor ettük meg hirtelen jelzőinket
Esett tőmondat lebegett ajkainkon
Naiv mosolyunk félig elkendőzve –

Mikor a vakolat hajszálnyi repedése
Derékbetörte a védtelen várost
Egyszerre dőlt el templom és szobor –
Halmukon hirtelen tákolt dobozokban
A jövőtől felhatalmazott választottak
Szaporodtak tovább ütemesen –

Akkor egy egyszerű éneket mondtam:

– Éltem én hajdan ebben a házban
Ütköztem én már ebbe a falba
Szitáltam már homokot sivatagba
Rejtettem magam mélyen magamba

Végül semmit sem viszek magammal
Csak a régen elvámolt lelket
Mi mindig konokul bennem penget
Hogy újra visszahívja a csendet –

Az ezeregyedik kudarc napján
Emlékezzünk a nagy menekülésre
Rőt batyúinkat vállunkra vetettük
Az ősz halkuló fényében sorra
Potyogtattuk kátyúba, kútba
Tárgyainkat, emlékeinket,
Légbe és szélbe vésett képeinket –
Meztelen férgek a zúgó időben.

(1988, Kitelepedésünk előtt néhány nappal)