Hosszú évtizedeken át volt a jugoszláv szellemiség kéretlen „szóvivője” a romániai magyarság számára Bácski György újságíró (1901-1978). Amikor a béketábor éppen „tartós haragban” volt Titóval és pártjával, ő szállította idehaza a magyar sajtónak a propagandához szükséges mindennapos muníciót. Mindez csöppet sem lehetett hálás feladat a számára, aki – miként az 1973-ban megjelent, Hol vannak azok a tengerek (Mai jugoszláv költők) c. egyszemélyes fordítói antológia élén magáról elárulta – „zágrábi születésű vagyok, és Jugoszláviának jó részét gyermekkorom óta ismerem. Sokan kérdezték már meg tőlem, nagy-e a különbség a szerb és a horvát nyelv között. A nyelvet kora gyermekkoromban, magyar anyanyelvemmel szinte egyidejűleg sajátítottam el. Akár szerbhorvátnak, akár horvátszerbnek mondják, azt hiszem, nyugodtan elfogadhatjuk Miroslav Kleza szavait…” És itt következik egy mélyen titokzatos definíció, amivel egyetérthetünk vagy sem, de mindenképpen tiszteletben kell tartanunk, mint a térség meghatározó szellemiségét, sok múlt- és jelenbeli történésének gyökerét: „A horvát és a szerb egy nyelv, amelyet a horvátok mindig is horvátnak, a szerbek meg szerbnek neveztek.”