A Pro Urbe-díjas Pálffy Árpád egy órán át dedikált…

2019 februárjában, az akkor még kemény csíkszeredai télben kapaszkodtam fel először a Venczel József utcában, a kilencvenedik esztendejéhez közeledő Pálffy Árpád szobrász, keramikus házához, hogy beszéljek vele egy olyan művészeti monográfiáról, amelyet a Polgármesteri Hivatal kiadója szeretne róla megjelentetni.

Minthogy a művész szívbeteg, csak ritkán mozdul ki otthonról, már hosszú évek óta nem dolgozik, éppen ezért manapság már csak nagyon kevesen tudnak róla, noha a múlt század hatvanas-hetvenes éveiben a kerámia egyik megújítójának tartották. 1965-ben Huszár Sándor fedezte fel az Utunkban, majd sokat és sokfele írtak igen látványos és eredeti művészetéről, amellyel az addig népi vagy népies kerámiából formabontó figuratív vagy absztrakt kerámia szobrokat teremtett. Azokban az években, Románia ajándékaként, több munkája még a new york-i ENSZ palotába is eljutott. Engem azonban még inkább a mindeddig eléggé rejtélyes élete érdekelt, amely kilenc évtized alatt olyan korszakokon ívelt át, melyeket Erdélyben úgy neveznek, hogy régi román világ, kicsi magyar világ, háború utáni évek, osztályharcos időszak, Ceausescu-korszak, rendszerváltás, majd a rákövetkező esztendők… És nem valamiféle esettanulmányként akartam megírni, ahogyan az utca névadója, a kiváló erdélyi társadalomkutató is dolgozott, nem is valamiféle oral historyként, ahogyan manapság a tanáraik kiadják az érdeklődő tanítványoknak a feladatot, hogy hosszú beszélgetéseket rögzítsenek, hanem inkább amolyan mikrotörténelemként, ahogyan azt a múlt század hetvenes éveiben mindenekelőtt az olaszok kitalálták. Azaz, egyetlen esemény, illetve egyén vagy család életének aprólékos leírásában hogyan talál visszhangra, emberi léptékre, a különösképpen mifelénk többször is átírt makrotörténelem. Így azután heteken, hónapokon át beszélgetve, évszámokat, neveket tisztázva, közös emlékeket felidézve, el- és visszakanyarodva az időben, többször átjárva a múltból a jelenbe és viszont, elkészítettem egy olyan, közel hetven oldalas szöveget, mely a napokban megjelent művészeti monográfia mintegy harmadát teszi ki. A könyv többi részében igen változatos, az alkotói pálya valamennyi állomására kitekintő műmelléklet illusztrálja a műteremtés szakaszait, illetve válogatott kritikusi és újságíró szemelvények kínálják a művek visszhangját. Be kell vallanom, hogy egyáltalán nem volt könnyű munka a kéziratnak az olvasmányossági szempontokra is figyelő összeállítása, de az a közönségsiker, amelynek a kötet a szerdai bemutatón örvendett, igazolta, hogy érdemes volt Pálffy Árpád munkásságát a lehető legrészletesebben is átmenteni az időnek. A művész, a bemutató alkalmából, Pro Urbe díjat is kapott Csíkszereda polgármesterétől, majd több mint egy órán át dedikált. Mindezt most csupán azért mondom el, mert jól tudom, hogy Erdély szerte még rengeteg hasonló életmű várja, hogy a szélesebb nyilvánosság elé kerülhessen – és nem csupán a képzőművészetről beszélve – , melyek mindenképpen hozzátartoznak a romániai magyarság közelmúltjához, ahhoz az értékteremtő munkához, amellyel az elmúlt száz esztendőben nem csupán saját közösségét, hanem az országot is gyarapította. Irodalom tekintetében, annyira-amennyire, sikerült bepótolni a hiányt, de a szellemi alkotómunka egyéb vonatkozásaira és egyáltalán a társadalmi élet más területeire is érdemes lenne rendszerszintűen, alaposan kidolgozott programok és stratégiák alapján visszatekinteni.
Az 1989 után létrejött erdélyi magyar intézményrendszer ennek a föltétlenül elvégzendő munkának a hátterét immár képes biztosítani…

Forrás: Bukaresti Rádió magyar nyelvű adása, 2020. február 28. Vélemény-rovat

Alább közöljük – a kiadvány alapján – Huszár Sándor 1965-ös véleményét a művész tevékenységének sajátosságáról; méltató sorai az Utunk, 1965. november 12-i számában láttak napvilágot.

Míg a csíkszeredai Olt szövetkezet színjében üres ládákra rakosgatom az itt látható szobrokat, hogy sorra lefényképezzem őket, lassan szimbólumokká nőnek bennem. A tehetségnek, a művész önmagába vetett hitének szimbólumaivá.
Az alkotó, Pálffy Árpád szerény fiatalember. Gyerekkora óta szobrász szeretett volna lenni. A gyakorlatban azonban minden úgy alakult, hogy ne lehessen az. Háromszor felvételizett Kolozsváron a főiskolán, de mindig eredménytelenül. Pálffy nem hagyta el magát, s bár iskolai végzettsége alapján tisztviselői állást is vállalhatott volna, beállt munkásnak, a kerámia részleg fazakasa lett. Művészi törekvéseire azonban hamarosan felfigyelnek, a munkáit amatőr kiállításokra viszik. A Népi Alkotások Tartományi Háza, amely hatalmas munkát végez a népi kultúra fejlesztése érdekében, tanfolyamot nyitott ifjú keramikusok részére, s ezen Pálffy Árpád is részt vett. Bandi Dezső, az alkotási ház művészeti irányítója, az ifjú népi tehetségek nagy istápolója külön is foglalkozott Pálffyval, s gyakran a munkahelyén is felkereste. Igy aztán a műkedvelő iparművészek országos kiállításán, 1962-ben az ifjú csíkszeredai keramikus első dijat nyert berakásos kerámia-faliképével, és az idén is az országos iparművészeti kiállításon már három munkával szerepelt.
Mindez nemcsak egy, a mindennapi szürkeségből kitörni akaró tehetség élettörténete, hanem az itt közölt szobrok biográfiája is egyben.
Pálffy munkáit korábban is az jellemezte, hogy többnyire emberi fej lett a megmintázott vázából. A Csángófej-et, meg a többi szobrot – túl a művész egyéni stílusjegyein – megformálási módjuk teszi sajátos szoboralkotásokká. Az, hogy bár szobrok, alá vannak rendelve a korongolt kerámia technológiai törvényeinek. Ennek eredménye aztán az, hogy Pálffy kerámia-szobrain a plasztikai hatás korlátozott, a domborulat és a bemélyedés csak bizonyos határok között mozoghat.
Mindezeken túl Pálffy szobraiban szerencsésen találkozik az egyszerű, őszinte népiség és a modern szobrászat formai igényessége.