Megosztó film az idei Oscar-díjon filmtörténetet író dél-koreai alkotás, az Élősködők (dél-koreai címe: Kiszengcshun, angolul: Parasite). Sokan, akiknek a véleményére adok, nem szeretik, mások rajonganak érte. Önmagában az a tény, hogy a megítélése a szakma körében sokkal egyenletesebben pozitív, és a józan, elismerő elemzéstől az elragadtatott csodálatig ível – még nem győzne meg arról, hogy melyik oldalon a helyem. Nyilván egy valami teheti ezt meg.
A film maga.
Leginkább ezért néztem meg. És az elragadtatottság intervallumába söpört a filmből áradó művészet sodró ereje.
Nem mondanám, hogy azonnal. És ha valamitől nagyszerű ez a film, akkor éppen attól, hogy lassan kapja fel az ember a fejét, lassan mélyül el a lélegzete, lassan csendesedik és tűnik el a világ körülötte a tarantinói hangulatokat idéző nagy őrjöngés után és ellenére, hogy a végén a katarzis kristálytiszta csobogását hallva nézze a stáblistát, azon szerencsés emberek neveit, akik részt vehettek ennek a filmnek a megalkotásában.
Olyan sok stáción megyünk keresztül hőseinkkel… talán azért, mert ők is ezt teszik. Ki állítaná, hogy kedvére van Kim Githek (Szong Gangho) és a családja, amint az alagsori lakásba szorulva igyekeznek wifit lopni a plafonon keresztül? Szegénységükben nincs krisztusi vagy kincskeresőkisködmönös poézis, báj, stb., csak a penészszagú ügyeskedés kopár rutinja. A morál szó ismeretlen, az osztályöntudat nem létezik, aznyerakinyer, addigüsdavasatamígmeleg, szemesnekállavilág és társai… – ezek a fő mantrák. Nem megváltoztatni akarják az életüket, csak kibekkelni. Nem nézik este a csillagokat – ugyan, hogyan is tennék egy alagsori lukból, ahová gyakran behugyoznak a járókelők? –, és nem gondolkodnak el azon, hogy mért ilyen igazságtalan a világ? Kihasználni akarják a lehetőséget, nem megteremteni. Hogy szerethetőek-e? Nem, nekem nem. Nincs miért szeretnem őket, legfeljebb megértenem úgy-ahogy. Egyelőre – azt hiszem – értem a film címét, s egy kicsit csalódott vagyok: erről fog szólni? Na jó, jópofák a szereplők, sok a jó jelenet, de ennyi?
Ugyan, dehogyis! A cselekmény fordulata ugyan egyelőre nem nagyon változtat a család viselkedésén, de „érik a fény”. Az alagsori gagyiságban elmerülő családot egy váratlan lehetőség kiragadja az igénytelen, szánalmasan ötletes vegetációból. A sors a fiú, Kim Giu (Cshö Usik) barátjának személyében érkezik, aki külföldi útja előtt úgymond „átadja” angol magántanítványát a barátjának azzal a nem titkolt szándékkal, hogy a kőgazdag család tinédzserlányának olyan helyettest keressen, aki nem veszélyezteti bimbózó románcukat a visszatértéig. De nem azért élte/aludta/heverte/várta/ügyeskedte végig Kim Giu a napokat lakásuk homályában, hogy erre különösebben tekintettel legyen. Kapva kap az alkalmon, s már látjuk is, amint kinyílik a szupermodern, fulldizájnos csodaház ajtaja.
A gazdagság és bőség elképzelhetetlen világa is kitárul a fiú előtt. De ha azt gondoljuk, hogy a két világ szédítő kontrasztja társadalmi vihart kavar eladdig alvó lelkében, és igazságért kiált a nyomorultak nevében, vastagon tévedünk. Viszi a megszokás: kihozni a helyzetből, amit lehet. A háziak amúgy is kedvesek. Semmi jéghideg fölény, lenézés, megsemmisítő pillantás, gyanakvó méregetés. Az asszonyka, Jongjo (Co Jodzsing) csicsereg, megkímélt, kicsit bizonytalan, bele-belekap a rendelkező, parancsoló szerepbe, de alapvetően nyugit akar ebben a hatalmas házban. Nem is annyira ő vezeti amúgy sem, hanem Kuk Mungvang (I Dzongun), akit még az előző háztulajdonostól örököltek.
Nem sokáig. Az ötletek terén nincs oka a Kim családnak a panaszra, különösen a leányka, Kim Gidszong (Pak Szodam) van megáldva ez irányú tehetséggel – remekül tud diplomát hamisítani, és igen hitelesen alakítja a pszichológus-mentor szerepét a Pak család fia mellett, aki a túlkényeztetés ismerős kis szörnyetegeként tartja állandó stresszben a szüleit, főleg a gyengekezű és elfogult mamát. A papa meg – hát ő ritkán van otthon, és mennie kell az életnek… addig is. Na meg a kocsiknak, amelyek sofőrülésére némi ügyeskedés után a Kim család feje ül be, és megbízható, készséges beszélgetőtársa lesz a gazdájának és feleségének.….A mozdíthatatlan házvezetőnőt is eltávolítják, helyette megjelenik a mama, és lám, beteljesedett minden álmok álma: négyen szolgálják a gazdag családot, azok gond nélkül tejelnek, és mindenki elégedett, hát nem?….
Míg el nem felejtem: nem. A család ügyeskedésének az ára, hogy egy fiatal férfi elveszti a sofőri munkáját, és az életét a házban szolgáló nő az utcára kerül… Mondhatnánk, élni kell, bocsi… maximum ezt gondolják Kimék is, de szerintem ezt se… Boldogan fürödnek a viszonylagos anyagi biztonságban, és se Dél-, se semmilyen más Koreában nincs szolgálatkészebb mosoly, mint amilyen az ő arcukon virít….
Aztán lehervad… mert újabb fordulat jön, és mert ebben a filmben mindig fordul a világ, és vele a szereplők és mi is. (Miközben nyílegyenesen halad az igazság szép, szomorú mezeje felé…)
A csupaablak nappaliba betűző nap fényében az éppen üresen maradt ház kényelmét élvező Kim család drámai felfeldezést tesz: a volt házvezetőnő és férje egy, a háziak számára nem ismert bunkerben ott, a házban próbál boldogulni. Ennél nagyobb probléma, hogy a volt házvezetőnő is felfedezi, hogy a család túrta ki őt a pozíciójából. Talán sehol sem olyan mesteri az operatőri munka, mint az ezt bemutató jelenetekben, ahol a bunker szűk folyosóin lihegve, szaladva megkezdődik a harc a „Ki használja ki Pakékat” státuszért. Van itt vér, ökölharc, harapás, trágárság, kifordulás önmagunkból, és végső soron és mindenek felett valami végső megszégyenülés, a bizonyosság, hogy „ember embernek farkasa”, és aki nem, az csak azért nem, mert neki nem kell…
Kezd elhalni a nevetés, és nem is nagyon jön meg hozzá többet a kedvünk, de Kiméknek sem, pedig megússzák a váratlanul hazatérő háziak előtti lelepleződést, és idejében a nappali díványa alá bújnak. Ott aztán lélegzet visszafojtva végighallgatják, hogy az üzletember szerint Kim rendes ember, bár „szaga van”, olyan, mint általában azoknak, akik metrón utaznak… Csodás jelenet. Szívszorító, szomorú. Olyan, ami után az ember eldönti, hogy mindig ad a hajléktalanoknak… Nem mutatják Kimet, és jól van ez így. Anélkül is tudjuk, hogy vér tolul az arcába, és megmozdul megroppant gerince.
Mondhatnánk: most ez mért olyan nagy ügy? És csak az nem vallja be, aki nagyon ügyel, hogy önmaga előtt is őrizze a látszatot: igenis, vannak olyanok, akiknek van szaguk. Akikkel egy kocsiban utazva szívesen nyitnánk ablakot. Szóval csak óvatosan azzal, hogy Pak Tongikot annyira megítéljük. De mégis… értjük; annyira értjük! Hogy ezt nem, ezt nem lehet neki megbocsátani…
Ettől kezdve a „fekete komédia” már csak fekete. Az özönvízszerű esőben hazaevickélő családnak nemcsak a maradék életterét mossa el a vihar, de a valamikori életét is, ahol a „csak felszínen maradni” volt a fő cél. A gyermekei előtt is megszégyenült családfő megteszi azt, amit eddig sosem: elgondolkodik a sorsán. Nem azon, a holnapot hogyan éli túl, hanem azon, hogy általában van-e holnap, és van-e értelme bárminek. Főleg bármit tervezni. Hiszen ez az utolsó, jónak tűnő terv is semmivé foszlott. Ez a Kim már nem a silány kis ügyeskedő, hanem a sorson gondolkodó ember, aki hirtelen „túllát a mai kocsmán”, ahol átitta az életet addig a pontig, amíg be nem feküdt a nappaliban az ágy alá.
Ettől kezdve szeretem. Őt is, a fiát is. Meg sajnálom is őket, mert már „tudják”. Most már nem fogja őket boldoggá tenni, hogy kinyithatják a kocsiajtót, és a fiú megcsókolhatja az önjáró, kőgazdag kis tinédzserlányt. Most már látják, hogy szennyvíz mossa az alagsor sötét lakásait, akkor is látják, ha felsétálnak a fénybe. Mindig látni fogják.
Kim megváltozott. Már nem beszélget a gazdával készségesen a kocsiban, vörös arccal, indulatosan hallgat. Nem lesz ennek jó vége… És akkor még itt vannak a bunkerben az életükért küzdő riválisok… Micsoda ellenpontot képez ezzel az elkényeztetett kis „pöcsnek” rendezett garden party az „ó, de jól nézelki”-jeivel meg a „deédesezakiscipőd”-jeivel, meg „jaj, azthittemnemérekideafodrásztól”-jaival – és ezzel az egész világos, zamatos, illatos, bőséges, makulátlan gondtalanságával! Nem végződhet máshogy, mint ahogy végződik… nem történhet más, minthogy vér áztatja a gyepet, és sikoly darálja le ezeket a mondatokat. Tudtam és vártam, és nem úgy, mint amikor kitalálod a forgatókönyvet. Hanem úgy, mint amikor tudod, hogy csakis így lehet.
Sokan azt mondják, a rendező a film végét túltolta, itt kellett volna befejeznie. Nem tudom… talán ha lehetett volna a csodaszép befejezéshez átvezetés nélkül eljutni… de hát azt nem lehetett. Mert amikor már dobogó szívvel, kigyúlt arccal nézem a megnyomorítottak logikus, brutális és fájdalmas kamikázéját, szükséges a feloldás. Nem az olcsó, hogy lesz majd máshogy. De az igen, hogy lehetne. Hogy máshogy kellene lennie. Hogy fel kellene sétálni a fényre, és megölelni apámat, akinek nyilván bunkerszaga lesz. És elfeküdni a zöld füvön, amely beszívta régen Pok Tongik és Kim húgának egyformán drága vérét.

1. candipharm:
   2022. december 17. 06:19

   http://www.candipharm.com/