Régen volt Kolozsváron egy magánkifőzde, Mari néni tulajdonában. A kifőzde kitűnő volt és olcsó. Egyetlen körülmény zavarta az étkezőket: minden egyes alkalommal köszönni kellett a Mari néni macskájának.
Erre jó előre figyelmeztettek a tagok, és én erőt is vettem magamon. Amikor a macskát megláttam, megbiccentettem a fejemet, és azt mondtam: – Alászolgája.
Mari néni erre nagy szemeket meresztett, a többiek pedig kézzel-lábbal integettek, hogy nem így kell a macskának köszönni.
Hanem, amint utólag megtudtam, a macskának félig becézve, félig udvariasan azt kellett mondani: — Cilike-Milike, milyen szép cica vagy! – Ezen múlott mindennapi ebédünk.
Engem kissé zavart, hogy egy oktalan jószágot az ember üdvözölni kénytelen a mindennapi házi kosztért.
Másnap azonban erős elhatározással léptem be a kifőzdébe, és amikor a macskát megláttam, azt mondtam neki, hogy; – Cilike-Milike! A többi szöveget nem voltam képes kinyögni, mert a macska rút éa formátlan állat volt; ilyen esetben az elismerő szavakat gyalázatos lódításnak tartottam már akkor is.
Mari néni nagy szemeket meresztett reám, a többiek pedig kézzel-lábbal integettek, hogy köszönjek a macskának becsületesen.
Miután elfogyasztottam a házi kosztot,búcsúzásnál megembereltem magamat, és így szóltam: — Cilike-Milike, a viszontlátásra!
A többiek az utcán fölvilágosítottak, hogy ez a köszönés rideg és nem elegendő, mert meg kell simogatni a macskát, kifejezve, hogy milyen gyönyörű.
Bántott, amiért ekkorát kell lódítani a jó ebédért, de már benne voltam a slamasztikában, és nem került nagy fáradságomba a további illedelmes hazudozás.
Így legközelebb bebújtam az asztal alá, megsimogattam a macskát, és így szóltam: – Cilike-Milike, gyönyörű cica vagy, csak kár, hogy veres vagy, és a fejed kocka alakú.
Mikor kibújtam az asztal alól, Mari néni nagy szemeket meresztett reám, a többiek pedig integettek, hogy rosszul tettem, amikor bírálati megjegyzéseket is fűztem a macskához. Pedig a macska otromba volt, sárgásveres, és a feje szögletes, mint a kocka.
A többiek igyekeztek kijavítani, amit elrontottam; gügyögtek Cilike-Milikének. és azt állították, hogy ez a legszebb macska a városban. Mari néni evvel megengesztelődött, és szó nélkül mérni kezdte a levest. De az én tányéromba kevesebb főtt húst tett, mert a sokat nem érdemeltem ki – szószátyárkodásommal. Átéreztem az eljárás igazságosságát és elhatároztam, hogy máskor nem nyilatkozom ilyen elhamarkodottan.
Búcsúzáskor ismét megsimogattam a rút macskát, és így szóltam: – Cilike-Milike, a Napra lehet nézni, de reád nem.
Aztán, a következő alkalommal, májat vittem neki, simogattam, becéztem, és azt mondtam, hogy Cilike-Milike a legszebb macska a világon.
Mari néni erre mosolygott, és sok húst tett a tányéromra. Enni kezdtem, kényelmesen, mígnem rettenetes nyivákolás hangzott föl az asztal alól.
Ugyanis evés közben reáléptem a macska lábára, mire a macska fájdalmában és megbántott büszkeségében óbégatni kezdett.
– Jaj, szegény Cilike-Milike, szentem! – kiáltott föl Mari néni. Azután hozzám fordult:
– Hogy tehetett ilyet? Ekkora gonoszságot?
– Megérdemelte a kényes, ronda dög – mondtam. Letettem a kést, villát, azután vettem a kalapomat. – Többé nem köszönök semmiféle macskának – közöltem Mari nénivel. – Olyan helyre megyek ebédelni, ahol nekem köszön a macska!