Már nem igazítok magamon. Maradok így, ahogyan vagyok. Elég az nékem változásból, amit az idő hoz magával, tanulni sem akarok senkitől semmit, hisz bölcs vagyok már, akár a pásztorok, példát sem akarok venni mások tetteiből, épp elég a magam példája magamnak, annyiszor botlottam, annyiszor vétettem s döntöttem hibásan, annyiszor szereztem magamnak megbánnivalót, amit soha meg nem bántam, legjobb tehát, ha maradok így, hadd igyekezzenek, tartsanak beszédet a raccsolók és dadogók, daloljanak a botfülűek, már nem igazítok magamon, maradok így, s ha lehet, másokon sem próbálok igazítani, így hagyom a világot, ahogy van, úgy is találtam, amikor megszülettem, ahogyan volt, nincs tartozásunk tehát, ez így majdnem becsületes. Azért mondom, hogy majdnem, mert úgy emlékszem, volt valami elvárnivalónk egymással szemben, például mellőzni kellett volna a sok hasbarúgást – átvitt értelemben, peresze -, s a világ is joggal elvárta volna tőlem, hogy ne szidjam minduntalan a természetét, a szokásait, egy kis alázatot bizonyosan elvárt tőlem, s azt is, hogy ne foglalkozzam a megváltással, mert nem akart megváltódni. Ez immár teljesen bizonyos.

Forrás: Isteni szemmérték. MEK. 2011.