Amáli

– Gyergyószentmiklóson sokan elgondolkoztak annak idején az én tettemen: vajon mit akar ez a Kémenes Amáli annyi idegen gyermekkel. Persze, nekem pusztán ennyit mondtak: csak bírjad, Amáli…
– Tizennyolc éves voltam akkor, gyermekem meghalt, s egy nap hazaállítottam két árva fiúval. Mondtam az uramnak: ezeket fogadjuk örökbe. Azt mondta, fogadjuk. Láttam, jó szíve van, aztán elhoztam a másik kettőt is. Testvérek voltak az árvák, neveltük, gondoztuk őket; gondoltam, ahol négy gyermek van, ott elfér az ötödik is. Így vettük magunkhoz Évát. Ő a legkisebb. Vencel, András, Pista, Mária már rég kirepült, ahogy mondani szokás…

– Nem volt a gyermekek miatt soha panaszom, búbánatom. Csak egy csapás ért. Az, hogy a férjem a háború után elvesztette a szeme világát. Szezonmunkás volt addig, nyugdíjat nem kapott: sokat szenvedett szegény. Én tartottam őt is; ő volt a hatodik, akinek kenyeret adtam. Jutott mindig, amennyire szükségünk volt. Az ételben nem ismertük a válogatást. Csöndesen, békességben éltünk. Tizenöt éven keresztül mindennap bementem a városi könyvtárba. Ott volt a munkahelyem. Takarítónő voltam, de előfordult, hogy hiányzott a könyvtáros, és én adtam ki a könyveket. Én, a takarítónő. Szép idő volt az… Ha jött valami nehézség, megismételtem magamban, amit a szomszédok mondtak nekem: csak bírjad, Amáli…

Forrás: Új Élet, 1975/14. szám