Reményik Sándor költészete

Eredj, ha tudsz, az iskolába vagy templomba, ott majd jól megmaradsz magyarnak. Boldog idők, midőn még annyira tudták, mit jelent magyarnak lenni. Így utólag már csak az látszik, hogy magyarnak lenni fogcsikorgatás és harapós ungabunga. Amíg tartott a kommunista diktatúra, addig rossz volt, aztán sokáig jó, munkahelyről és megbízhatóságról áradoztak a templomból az iskolába áradó erdmagyarok. Egyszer aztán eljött, aki megmondja, hogy a kommunizmus rossz, és az eredjhatudsz-nemzedék ráébredt, hogy tényleg: akkor másvalaki mondta meg, hogy mit kell tenni, tehát valóban rossz volt.
Ezek a Végvári-néven írt versek, melyek azonban az egész Reményikre rányomták a bélyegüket. Holott az igazi Reményikben a leveleknek magyarázzák, milyen a halál, álmokat halásznak az élet tengeréből, s a lírai alany különböző nőknek meséli, hogy mennyire finoman rajong értük, nem csoda, hogy észre sem veszik. Hiába minden: ezeket is fogcsikorgatva vagy a díszterem konnektorjára vetett tekintettel szokás elmondani, jelezvén a mélységes erdmagy bánatot, mely tudvalevőleg 220 fölött van, és ráz.

A Márai-jelenség

A polgárok mindent másként csináltak, és mindent jobban – ez a fő mondanivalója az Egy polgár vallomásaitól a Naplón keresztül a Föld, föld!…-ig. A főszereplői kicsit mindig Márai-alteregók lesznek, gondoljunk bár az Ithaka messze van Odüsszeuszára vagy a Vendégjáték Bolzanóban Casanovájára: többet gondolkodnak, mint amennyit cselekszenek, holott „eredetileg” mindketten cselekvő emberek.
Az érdekes az, hogy a Márai-gőg nemcsak rokonszenves, hanem funkcionális is: alapjában véve valóban megvédte Márait a fasizmustól és a kommunizmustól egyaránt. Ahogy „odatesz” egy-egy nápolyi koldust vagy örömlányt a Napló sok kötetében, ahogy Babitsot, Jókait vagy Aranyt jellemzi, abból már érzékelhető, hogy csak a legnagyobbakkal tart. Láttunk mi már karón varjút, de Márai nem az: minden gyanakvás ellenére valóban a legjobb polgári hagyományokat őrzi, ami csak azt jelentheti, hogy ő a legjobb talajuk, hiszen látnivaló, mennyire mást őriz, mint sok olyan ember, aki polgárnak nevezi, hirdeti vagy reméli önmagát.
Van némi hajlama a giccsre, ami a verseiben és A gyertyák csonkig égnek-ben érzékelhető a leginkább: ez utóbbiban két barát elbeszéli egymásnak, amit mindketten nagyon is jól tudnak – a regény hosszú és rózsaszín, mint egy olvadó női szeszély (a süteményről beszélek).
Azok közé a ritka alkotók közé tartozik, akik az egész életüket látványosan a művük mögé állították, azzal dúcolták alá. Ehhez nem elég a folyamatos rötyögés az erkölcsről, sem a „nekem persze igazam volt” fárasztó áriája és kígyózó vonaglásai: ehhez tényleg az élet kell, sem több, sem kevesebb. Márainak elvei voltak, azokat követte egész életében, és ezt a magányos, szeretetvágyó, de szeretni nehezen tudó, nyűgös, rigolyás, az önzőségig független, az irodalmat csak csúcsaiban értékelő, mégis nagyon figyelő embert írta meg minden szövegében így vagy úgy.

Pilinszky költészete

Akit szeretünk, azt hamarosan meggyűlöljük, és elképzeljük, ahogy ég, de annyira megvetjük, hogy fel se gyújtjuk. A plakátok nedvesek, a szemünk száraz, a villanyt pedig ismét égve hagyta valaki, de ki törődik azzal, már vérzünk, mert véreztetnek, csak előbb még befejezzük ezt a verset hamar-hamar.
A tékozló fiú hazatér az életből, de senki sem várja, csak egy lelkes nyugágy – ezt nevezik istenes költészetnek, Isten bizonyára tudja, hogy miért. Tán azért, mert súlyos a mondanivalója, például az árkok is csorognak, bármily üresek. Ez a magárahagyottság istenkeresését szimbolizálja, ami mindenkire jellemző, aki úgy érzi, hogy egyedül van, és csak Istenben leli meg a támaszát, aki viszont nem segít. Nagyon egyszerű valóban.
Később aztán a rózsaszálak mondanak bölcselemteljes dolgokat, bár a párnának a közepe tiszta újnak megmarad, csak másképp. Ezek már a költő utolsó korszakának nagy versei, melyek annál is jelentősebbek, mert mindenféleképpen érthetők, kihagyásosságukban teljesek, és mert senki nem érti, de mindenki nagyra tartja őket.

Következik: Farkasverem; Nemes Nagy Ágnes életműve; Puszták népe