Szemben a szénnel

Ha már annyira érdeklődik az életem menete felől, hogy még fényképező masinát is hozott, hát jól van, leülök arra a csutakra, vegyen le, csak azt ne mondja, hogy mosolyogjak, mint régen, a katonaidőben mondták, mert hiszen az én fiatalságom ideje messze jár, ráncos vagyok és borostás, a gúnyázatom sem az utolsó divat szerint való, gondolom, azért megfelel a célnak, hogy kitegyen az újságba, mert ki nézi azt, miképpen öltözködik egy öreg szénégető itt fönt, a hegyekben, a Szilvás patak partján… Ha pedig írni is szándékában vagyon, akkor azt kellene abba az írásba belefoglalni, hogy az ember mindenütt ember — ha ember. Ha megfelel azon a helyen, ahol éppen él. Én úgy felelek meg, hogy hosszú esztendőkön átal nézem a boksát, ki ne gyulladjon, mert az kárvallás. Éjjel-nappal nézem, ügyelem, vigyázom, igazítom, a szakma szerint. Ez ideig még senki sem mondta, hogy Györgyisor Sándor nem felel meg. Pedig lett volna alkalmuk annyi éven át az átvevőknek. Különösen, amikor exportszénről van szó. Amit elvisznek messzire, hogy orvosságot csináljanak belőle. Aztán, ha úgy gondolja, hogy eleget írt már rólam, az én magányos, elfelejtett mesterségemről, akkor szóljon egy-két szót a szénről. Megérdemli, hogy szóljon. Mert a szén, ha jól meggondoljuk, hasonlít reánk. Sorsa van, történelme. Fiatalsága a fa növekedése; öregsége, amikor kiégett. Csak arra vigyázzon, hogy ezt az öregséget jól megértse. Mert a szén épp azért érdekes, amiért az ember: hiába öregszik meg. hiába érkezik meg a végső állomásra, örökké él benne a remény, ami nem más, mint az égés. Sokszor csak ülök, szemben a szénnel, s gondolkozom. Éjjeleken átal. Nem vagyok tudós, hogy megfejtsem a titkot, csak sejtem, hogy az emberi élet értelme is hasonlatos a szénhez. Lehet, hogy furcsa, amit mondok, de amiképpen a szénben az égés lehetősége — azonképpen az emberben az örökös lelki gyúlékonyság a legnagyobb érték. Ezt aztán fogalmazza meg úgy, ahogy akarja; a fogalmazás nem az én mesterségem…

Forrás: Új Élet, 1975/15