Mikor 1919. január 28-án fölrepült a fekete zászló a szegedi városháza karcsú tornyára, hogy Ady Endre korai halálát hirdesse, sokan csodálkozva állottak meg a korzón járó-kelők közül. Egy tanyai magyar odajött hozzam, és titokzatosan érdeklődött:
– Ugyan kicsoda mönt el? Talán csak nem a király halt mög? – Mert a tanyai magyarok között még akkor a Rudolf is élt, a királyfi, aki elbujdosott, mert pártolta a népet. Megmondottam az öregnek, hogy egy nagy magyar költő tiszteletére leng a gyász lobogója, egy nagy magyar költő ment el örökre, aki igazán a nép mellé állott, jobb jövőt akart, szabad és boldog világot e földön.
Szóval, olyan Petőfi-féle löhetött? – motyogta a tanyai magyar a bajusza alatt, és lassan megsüvegelte a fekete lobogót.
Úgy gondolom, hogy ez az egyszerű vélemény és ez az önkénytelen hódolat van olyan kedves az Úr színe előtt, mint az irodalomtörténeti kézikönyvek külön fejezete egy javított és bővített kiadásban.

Forrás: Juhász Gyula válogatott művei, Szakállszárító, Szépirodalmi, 1981.