Gyalogúton Zanglába (107)

185. nap – március 3.

A királyi palota Lehben

Lehben vagyok, Ladak fővárosában. Nincs hétmérföldes csizmám, hogy ilyen hamar ideértem Dzsammuból. Ladak egy magas fennsík, legalacsonyabb pontja 2500 méteren van, s két országút köti össze a külvilággal, amelyek a hóval borított hágók miatt csak májusban válnak járhatóvá. Mivel a tartomány ebben az időszakban szárazföldi úton megközelíthetetlen, Dzsammuban repülőre ültem.
Ladak minden értelemben teljesen más világ ahhoz képest, amit eddig Indiából láttam. Leh 3500 méter magasan fekszik, körös-körül a Himalája magasodik, szinte elérhető közelségben. Az egész vidék egy száraz sivatag, fákat csak a városban látni, de mégsem sivár, a maga kopárságában is fenséges. Ezekben a napokban éjjelente mínusz 18-19 fokig süllyed a hőmérő higanyszála, de napközben is 0 C fok alatt marad. Ennek ellenére, mivel ritka a levegő, a napnak elképesztő ereje van, egy szál rövid ujjú pólóban járkálok, csak a derekam köré kötök egy pulóvert. Az itt megforduló turisták közül sokan szenvednek légszomjtól, fejfájástól, álmatlanságtól, fokozott fáradékonyságtól. Sok gyógyszertárban árulnak palackozott oxigént, a hatóságok azt ajánlják, hogy a látogatók 36 órát akklimatizációra szánjanak, kerüljenek bármiféle fizikai erőfeszítést. Eszem ágamban sem volt ehhez az intelemhez tartani magam, szerencsére nálam egyik tünet sem jelentkezett.
Ladak kulturálisan is egyedi a szubkontinensen belül. Őslakosai tibetiek, akik a tibeti nyelv helyi dialektusát, a ladakit beszélik. Vallásukat tekintve buddhisták, a buddhizmus tibeti válfaját követik, melyet vallástörténészek régebben előszeretettel neveztek lámaizmusnak, aminek körülbelül annyi értelme van, mintha az ortodox kereszténységet egy szobatudós pópaizmusnak keresztelne el. A vallás szemmel láthatóan áthatja a ladaki kultúrát: a házakon, a hegyoldalakon imazászlókat lenget a szél, lépten-nyomon sztupáknak nevezett buddhista emlékműveket, tekintélyes méretű imamalmokat lehet látni. Ladak egészét tekintve napjainkban már a később betelepülő muszlimok vannak többségben, de Lehben a buddhisták abszolút többséget alkotnak.
Leh messze a legkellemesebb hangulatú, legtisztább város, amit eddig Indiában láttam. Az épületei klasszissal igényesebbek, ízlésesebbek, mint más vidékek településein, az újak többsége is a hagyományos helyi stílusjegyeket viseli. Primitív lakóházak, kétes tisztaságú, szegényes öltözetű emberek itt is vannak, ellenben nincsenek putrik, nincs az a mindenhol jelenlevő, döbbenetes mélységű nyomor, ami annyira jellemző az indiai városokra. Hajléktalanok már csak az éghajlat miatt sem lehetnek, kizárt, hogy valaki az utcán túléljen egy ladaki telet.
Kőrösi Csoma Sándor 1822. június 9-én érkezett Leh városába. Akkor még esze ágában sem volt Zanglába menni és a tibeti nyelvet tanulmányozni, továbbra is az ujgurok földjére szeretett volna eljutni, azonban az utazás észak-nyugati irányban, amerre indulni szeretett volna, nem volt biztonságos. Lehben találkozott William Moorcroft angol utazóval és felfedezővel, aki felismerte benne a lingvisztikai zsenit, és felhívta a figyelmét a tibeti nyelvre. Csoma tudományos munkásságában Moorcroft egy kulcsfigura. (Pengő Zoltán, Maszol.ro)

2020. március 3.

Szóljon hozzá!