Legnagyobbb badarság halálunk előtt búcsúlevelet írni. Mert mi van, ha nem lesz időd befejezni, vagy abban a szorongatott és lámpalázas helyzetben (egyszer hal meg az ember!) csak valami semmitmondó, muris kis esemény jut eszedbe az életedből. Mondjuk az a jelenet, amikor álltál az oltár előtt talpig fehérben, rendesen lefátyolozva, s mikor a pap áldásra tárta szét ujjait a fejed fölött, rádjött a pisilhetnék, de úgy, hogy azt hitted, ha most rögtön le nem száll a feszületről ama názáreti, hogy valami csodát tegyen, pár percen belül mindhárman (te, a pap meg a vőlegény) egy nagy gőzölgő tócsában fogtok tocsogni…
Ha mindezt leírnád a búcsúleveledben, még az ükunokád is – akinek semmi esélye megismerni téged, de talán még fényképen sem lát meg soha – a pisis jelenet alapján fog téged beazonosítani az ősök panoptikumában: „Aha, már tudom, az a nagyi, aki menyasszony korában majdnem…”
Csak azt akarom hangsúlyozni: ne kövesd el ezt a fatális hibát. Szerelmesek szoktak efféle nyálas irományokat küldözgetni egymásnak, miután besavanyodik a közös főztjük. Képzelheted, milyen grimaszokat, orrhúzogatásokat keltenének azok a soraid, amikkel őszinteségedet, irántuk tanúsított hűségedet és önfeláldozásodat bizonygatnád a hátramaradottaknak. Mert jól tudják ők, amit tudnak, hiszen őket feszítetted nap mint nap rigolyáid keresztjére. Azt mondom, hagyd inkább rájuk azt a búcsúlevelet, hogy aztán egy dallamos hangú pap felolvassa a nyitott sírod felett. Így aztán még csak rosszat sem mondhatnak rólad (az elhunytról csak jót vagy semmit !), s te némiképp győztesként kerülhetsz ki az egész buliból, bár ez a fogalom nem nagyon passzol a végzethez.