Seprem a havat a kapunk előtt. Kónyáné az ötödik szomszédból meglát s integet, aztán hogy látja, nem nagyon csípem az efféle pajtáskodást, elered lefelé az utcán, mintha sietős dolga lenne errefelé. Megáll mellettem, szemléli egy darabig a seprést, de tudom, hogy ez csak színjáték. Valójában azon töri a fejét, mivel köthetne belém.
– Hallom, verseket írsz…
– Ühüm !
– Én láttam egyet kitéve az újságba is…..
– Azt én is láttam.
– S te mégis sepred a havat? Akkor nem is lehetsz olyan nagy költő.
– Nem vagyok.
– Nem vagy költő? Akkor mért pazarolják rád az újságpapírt?
– Nem vagyok nagy költő.
– Még akkor is kár a papírért. De nem akarlak nyaggatni. Csak azt mondd meg nekem, hogy fér meg együtt ez a kettő: mármint a hóhányás a versírással.? Nem unatkozol, amikor főzöl, mosogatsz vagy port törölsz? Úgy értem, nem szeretnél azalatt inkább verset írni ?
– Nem unatkozom, mert amikor – példának okáért – sárgarépát vagdalok, én akkor is verset írok, persze csak fejben. Olyan ez, mint egyfajta sakkjáték: az egyik agyféltekém kidob egy szót, a másik olyanokat keres, melyek rímelnek vele. Itt van mindjárt a „répa” szó : méla, léha, béka, céda stb. stb… Estig el lehet így játszani, miközben fő a leves, felmosom a járólapot és persze leírom a kifundált verseket is. Igaz, néha megesik, hogy a két félteke túlságosan elmélyül a játékban s akkor rizs kerül a bablevesbe vagy só helyett cukor a puliszkába, de ez nem nagy vész. Az uram nem az a finnyás fajta, még kacag is, amikor a furcsa kis szórakozásomról mesélek neki.
– Hát ez hihetetlen! Még hogy kacag…
– Miért lenne hihetetlen? Látod, én most is játszom, miközben te ezekkel a roppant felesleges kérdésekkel untatsz. Az egyik féltekém kidobta a „kotnyeles” szót, a másik rögtön rákontrázott: felesleges, förtelmes, sejtelmes, semleges, kezdetleges,  esetleges, nemleges, felleges…