Fiatalasszony a boncolóasztalon

Orvos barátom adósom volt egy boncolással. Nem az enyémmel, azzal egyelőre kritikusaim adósak, hanem egy igazi „szép eset” boncolásával, amit megígért. Végre az is megjött. Egy úriasszony feküdt a hullakamrában, jó családból való, polgári nő, akinek halálát majd autopszia állapítja meg. Nagy a gyanú, hogy a szegény úri hölgy nem táplálkozott illendően a háborúban, és ezért kellett ilyen korán ide kerülnie.
A hullakamra, ahol a boncolás folyik, elég barátságos hely: Csöndes kis embriók nevetnek feléd a spirituszból, a tűz halkan duruzsol a tűzhelyen, a boncszolga egészen háziasán sürög-forog. Megszokta, hiszen katona a lelkem, Sabácnál és másutt látott elég tetemet, amelyiknek a laetalis exitusa nem volt egészen a természet örök törvényei szerint való. A „tisztaszoba” közepén, egyszerű keskeny asztalon fekszik a corpus. Egy nagy, sovány és sárga viaszbaba. A szemei kékek, a fogai fehéren villognak, a haja egészen a földig ér. Memento homo, a szíved már régen
sár, az agyad már régen agyag, de az ép fogaid és sátoros hajad túlélnek és tovább csillognak az örök éjben.
Orvos barátunk felölti fehér egyenruháját, a boncolás kezdődik.
Olyan biztos és tiszta munka. A gégétől indul, a bőr hangtalanul enged, egy perc alatt kitárul az ember egész belseje előtted. Ez a belső egyáltalában nem kellemetlen látvány, sőt szép és megnyugtató. A sápadt tüdők halovány rózsaszíne, amint hófehér bordák közül előtűnik, a vér piros holt tava, az ember áhítattal nézi, minél hitetlenebb az égi dolgokban, micsoda finom és pontos mechanizmus vagyunk mi a természet óriási műhelyében, ahol egy ismeretlen vegyész operál velünk, nem tudni miért, nem tudni mi módon?
Egy fiatal és komoly orvosnő jön be, cigarettáz, szigorú műgonddal tekinti meg a kiszedett szívet, amely egy tálon sápadozik a téli napvilágon.
– Nagy szív, micsoda nagy szív! – suttogja fejcsóválva két szippantás közben, és ez orvosi nyelven nem jót jelent, ez a nagy szív. A szív rendes legyen, ne nagy, mert akkor baj van, bajtársam az életben, bár talán szív nélkül volna mégis a legjobb!
Az orvos tovább kutat a megállott gépezetben, amelyet elhagyott az energia. Mitől állott meg a gépezet, ez itt a kérdés.
Az agya rendben, a „nagy” szívétől még jó darabig elélhetett volna, a vér tiszta, de kevés a pirosa. Igen, itt volt a baj, ezt a finom és törékeny gépezetet nem táplálták rendesen, csak úgy háborús nyomorúságosan, ez egy rendkívüli anémia, egy lassú halál a hiányos koszt miatt, nem az Ugolino középkori éhenhalása, csak amolyan magyar polgári vég, szemérmes és szomorúbb minden másnál. A halál oka: tisztes szegénység 1918-ban. Az orvos hidegen boncoló szeme most megcsillan, csaknem könnyezik. A nagy szív visszakerül a régi helyére, a boncolásnak vége.
A sárga arcát nézem most ennek az elnémult vádnak, ennek a csöndes panasznak szörnyű világunk ellen: még ebben a kegyetlen elmúlásban is, még a facies hippocratis után is, szelíd és okos mosolygás, csöndes őszi verőfénye ragyog szomorúságnak és jóságnak. Mennyit szenvedett és milyen hiába szenvedett! Orvosunk a davosi megváltó tanairól beszél a kolléganőjének, ennyi hitet, ennyi reményt és szeretetet ritkán láttam az isten háza homályos boltívei mélyen mostanában.
Tűnődve ballagok kifelé: a szűk kis udvaron három koporsó, gyalulatlanok, forgács van bennük egyelőre ember helyett, majd akad az is, talán több ember, mint koporsó. A hullaház másik kamrájában legalább többen várakoznak, az elmúltak türelmes nyugodalmával. Egy díványon egy sárga láb hever, csak nadrág van egyelőre rajta, mellette egy másik, tarka szoknyában. Egy öreg néhai bajtársnak szépen felkötve az álla, lefogva a szeme, úgy hever ott, a Szent Mihály targoncáján, mint valami keleti bölcs, mélységes hallgatásban. Előtte koszorú, csinált virágos, egy öreg, fekete anyóka gyertyát akarni gyújtani, de nincs gyufája.
Ahogy kilépek a kis ajtón, egy örökzöld bokor tetején valami szürke madár énekelni kezd. Vígan csicsereg a nap felé, amelyik álmosan, vörös tekintettel rnost búvik elö a téli felhők bundájából. A madár nem hagyja magát, addig fütyörész, amíg a nap arca egészen kiderül. Lemosolyog a koporsóra, a hullákra, a csinált virágokra, az egész nagy sötét hullaházra, amely Földnek neveztetik. Azért, hiába, annak a szegény ágrólszakadt madárnak van igaza. De mennyire igaza van!

Forrás: Tűz, 1919- január. 4. Juhász Gyula válogatott művei, Szépirodalmi, 1981