Farkasverem

A grófné farkasokat gyűjt, és csodálkozik, hogy embert esznek. Mivel azonban az ember, akit esznek, éppen ő, nem sok ideje jut a csodálkozásra.
A fia egy mezőségi hamisaranyifjú, akiből annyi szaladgált akkor, és annyi most. Valaha tehetséges és értelmes ember, mára már csak az, aki időnként emlékszik, hogy valaha milyen volt. Az anyja mindig jobban szerette a farkasokat, mint őt, és mint látva látszik, a farkasok is viszontszerették: majd’ megették, aztán tényleg.
Mint már annyiszor leírtam, Wass Albert – bálvány, akiről az imádók semmifél bírálatot, a döntögetők semmiféle dicséretet nem fogadnak el. Az egyik számára lehetne máltai szeretetszolgálatos is, a másik számára tömeggyilkos is. Sajnos, bizonyos szövegei az utóbbi lehetőséget valószínűbbé teszik.
Ebben a hangulatban nem lehet beszélni, csak haragudni vagy rajongani, következésképpen ha azt írom, a Farkasverem Baumgarten-díjas könyv, az egyeseknek nem jelent semmit, ketteseknek viszont mindent jelent.
A bálvány kialakulásáért néhány olyan intézmény a felelős, amelyet ma már cinikusnak nevezhetnénk, annak idején viszont csak felismerték az idők szavát, és elkezdtek nyakra-főre Wass Albertről beszélni, őt kiadni. Az üzlet tartott, amíg tarthatott, talán éppen addig, amíg ki nem derült, hogy sokaknak nem is a szövegekre van szüksége, hanem valakire, akit mindenki fölé helyezzenek. Wass Albert már rég nem író, csak egy író glóriától övezett szobra.
Igaz, valahogy életművében sem író. Egy író minden gödrökön keresztül a mondatokkal küzd, a szereplőket és azok kapcsolatait figyeli, átadja magát a jellemek formálta cselekménynek. Ő viszont átadja magát egy hamis romantikájú ideológiának, és egyre vizesebb könyveket ír. Életművét nehéz követni, hovatovább nem is érdemes már. Felfalták a farkasai.

Nemes Nagy Ágnes életműve

Egy jó protestáns megfelelően szigorú másokhoz. NNÁ is ezt gyakorolta, de ő magához is szigorú volt. Szigorúan kijelentette, hogy tanulni kell a téli fákat, azóta gondolkodunk, mit is kellene tennünk ez ügyben. Világéletében konkrét és egyszerű dolgokkal foglalkozott, mint amilyen Isten, Ekhnáton, Rilke és a tudomány, ezért olyan kemények a képei. Olykor jól lehordta Istent, amiben volt igaza, érződik némi elfuseráltság ebben a földi létben.
A szerelemről nem sokat beszélt, akkor is ritkán. Pontosabban sokat beszélt, de sokat is hallgatott: posztumusz költészete csupa iszap, szappan, tenger és érzékiség, életében azonban szégyellte, hogy ő is ember, ezért inkább hallgatott erről a felkavaró állapotról. Két test egymáson, egymás alatt, egymás pórusaiban – ettől viszolygott, a lírájában legalábbis.
Áprily tanítványa volt, de míg mestere lazán, addig ő szorosan volt szigorú, feszülten. Mivel Áprily után nem maradtak erotikus versek, azt kell hinnünk, a hölgy joggal gondolta, hogy szabályoknak kell alávetnie magát, ezért aztán másokat is szabályok alá vetett, a korban Kapitánynak nevezték, s ez a kedves becenév jellemző rá.
Esszéisztikája hűvösen forró, forrón hűvös. Értelme magassága megcsap, és az is látszik, hogy ragaszkodik az okosságához. Sarkadi Imre állítólag olyan okos volt, aki megvetette az okosságot – NNÁ-ról ez nem mondható el. Babitsról azonban éppúgy tud írni, mint arról, hogyan hajigálta az egyik kölyök a papírrepülőket, miközben mégis megjegyezte, hogy egy vers szép. Élet és költészet összefonódásai mindig rendkívül meglepték. Jó is lenne, ha nem kellene hülyék és háborúk között élnünk, de hát az élet már csak ilyen.

Puszták népe

Babits azt mondja, Illyés megmutatja, és Illyés tényleg megmutatja. Az öreg apa, akit a fia ver és a hajánál fogva húz, a küszöbön felkiált: engedj el, fiam! Innen tovább én sem húztam apámat! Szép magyar hagyományok. Akárcsak az, ahogy a kis Illyést kicsúfolják a tájszólása miatt az iskolában. Sokan már akkor elhatározták, mi a magyar nyelv, kinél van, és abból aztán nem engedtek az Isten magának sem.
A leány és a legény fejés közben hátrahajolnak, úgy csókolóznak, és kaszálás közben nem dalolnak, akárhogy szeretné a Duna televízió. Rettenetes dolog az erőfeszítés, romba dönti a nemzeti romantika álmait.
Mint a pusztai nyomor is. Borzasztó, hogy mennyire nem engedelmeskedik a kokárdás pihegésnek. Mint mindig, egy népcsoport élete csak a néprajzi gyűjteményekben olyan vadvirágos, a valóságban egyszerűen: élet. És nem olyan élet, ahol Mizót veszünk a boltban, és megsértődünk, ha nincs.
A szimulálatlan, mitizálatlan élet. Ugyan kit érdekelne Illyésen kívül, aki a legjobb korszakában van?!

Következik: Hamvas Béla esszéi; A Bibó-sziget; Kassák Lajos költészete