És továbbra is a száz évvel ezelőtti Ellenzék böngészésébe ölöm kíváncsi óráimat; talán sikerül kilesni ezáltal az idő titkait, elfeledett történéseit. A hajdani kolozsvári lap ezúttal a helyi magyar színház egy piciny irodájába kalauzol, riportkínálata viszont annál ígéretesebb: amennyiben az olvasó „jól viselkedik”, a riport révén megismerkedhet a titkos drámaírók lélektanával. (Az 1925. január 12-én megjelent riport alcíme: A kolozsvári Magyar Színház kicsiny irodájában a visszautasított darabok között.)
Kérdés: kik lehetnek ezek a titkos drámaírók? Hamar kiderül, hogy nem egy földalatti szekta tagjai, hanem mindazok, akik egy-egy, a színház meghirdette drámapályázaton részt vesznek ugyan – és elesnek a babértól. Vagyis a névtelen többség. Akik népes serege pályamunkáikkal „közép­kori szerzetesekhez méltó buzgalom­mal, reménnyel és őrülettel gyártja történeteit, hogy végtelen kézirat-ten­gerrel árassza el ezt a szegény szín­házat, valamint a színház rendezőjét és lektorát, Imre Sándort.” Persze, aki józan embernek számít, pillanatra se gondolja, hogy egy pályázatra csak a nyertes darabokat küldik be. A riportert viszont érthető kíváncsiság hajtja: lehetőleg valami olyasmit közvetíteni az Olvasó felé, amit az mostanig nem sejtett, nem tudott, ami felér egy hétpecsétes titokkal. A beszélgetés során Imre Sándor fejfájósan bevallja: a pályázók nagy része rengeteg szenvedést okoz neki. „Pedig igazán őszinte, nagy reménnyel fogtam hozzá az olvasáshoz. Nem hagytam ki egy sort. Mindig arra gondoltam, hátha ez az igazi ember. És sehol semmi. Szinte tiszteletlenség az irodalommal szemben, amilyen ké­születlenül vágnak neki ezek a szer­zők a darabcsinálás nehéz mestersé­gének. A legtöbbnek arról sincsen fo­galma, hogy milyen időbeli határai vannak a színdarabnak. Az egyik nem adja nyolc felvonáson alól. A másik megír hat felvonást tizenöt kurta kutyanyelven, a harmadik meg olyan fel­adatokat ad a rendezőnek, hogy mo­ziban sem lehetne megcsinálni… És a tetejébe még súlyos munkát adnak a levelezésükkel. Pretenziózus episztolá­kat írnak. Válaszolni kell nekik. Sőt eljönnek ide az irodába és órákon ke­resztül magyarázzák nekem, hogy az ő darabjuk milyen jó.” Egy pályázat kulisszatitkai… Érdekes-e ez egy olvasónak? Pillanatnyilag, jobb híján, biztosan. Megtudni ugyanis a riportból, hogy a sikertelen szerzőknek nem a szerencséjük kevés, de mindenek előtt a sütnivalójuk. „Van köztük, aki egyszerűen bevallja, hogy őt csak a pénz érdekli. Van, aki erről a szín­padról akarja meghódítani a világot. Az egyik maga szeretné a drámája főszerepét játszani. Ez szegény dadog, olyan izgatott. Villog a szeme, szinte félek tőle.” A megsúgott titkok ha nem is egetrengetőek, arra teljesen jók, hogy Olvasónak elmenjen a kedve az illetéktelen próbálkozástól, s a maga részéről, ha csak lehet, ne nehezítse meg egy szerencsétlen színházi direktor mindennapjait. Sajnos, pályázatok mindig is lesznek, sikertelen pályázók úgyszintén…