Nagyon kevesen tudják, amikor a gőzölgő, illatos kávét a boldog semmitevés óráiban szürcsölgetik, hogy ezt a ritka élvezetet voltaképpen egy ifju arab szerelmi bánatának köszönhetik.
Dsem – Aladin-Abu–Abdallah-Mohamed Ben Said. Ilyen czifra, hosszu neve volt az ifjúnak, aki, miután hűtlenné lett hozzá a szép Zulejka, neki adta magát a búsulásnak és világgá ment. Áthajózott Afrika kies partjaira és ott egy rengeteg erdő közepette végre megállapodott. Bebarangolta előbb a hegyeket, völgyeket, erdőket, mezőket, váltig ezt sóhajtva : — Zulejka ! Zulejka ! És az ifjú, aki az ő fájdalmai közepette soha egy könycseppet sem hullatott, keserves sírásra fakadt valahányszor szép Zulejkája jutott eszébe.
Azután kissé lecsendesülve, czéltalanul bolyongott a sűrű erdőben. Ment, mendegélt a százados fák között, a magasra nőtt fűszálak, a hímes virágok között, míg végre egy barlang nyílása elé került.
Ekkor gondolta, hogy ez a barlang lesz az ő lakása. És megvonta magát a barlangban, mint a kerti csiga téli hajlékában. Száraz levelekből, puha mohából csinált magának ágyat. Ebben a barlangban akarta végigbusulni hátralevő napjait, távol az emberektől, örökkévaló egyedüliségben, a szép
Zulejkáról álmodozva.
Valahányszor az ébredő nap sugara beosont az ablak nyílásán, kiment a barlang elé, egy sziklakőre ült és keresztbe vetett kézzel, szemét az égre csüggesztve egyre csak ezt suttogta :
Ébredj, ébredj, szerelmem! Ébredj és dalolj! A felkelő nap, mint valami nagy piros virág most bontogatja ragyogó kelyhét a pálma ligetben, ahol fülemile fészkel és harmatgyöngy csillog az illatos rózsákon. Ébredj, ébredj szerelmem !
És ezt suttogta másnap, ezt suttogta minden nap. És ekkor szerelmének ragyogó álomképei elvonultak lelki szemei előtt. Ezekben gyönyörködött az ifjú, valahányszor lepihent a lombok hűs árnyékában és a madarak énekét hallgatta, valahányszor éjjel holdas égre tűzte álmélkodó, sóvár tekintetét és a reszkető fényű csillagokat számlálgatta.
Azonban senkisem hallotta, senkisem válaszolt. Köröskörül síri csönd borult az erdőre. Nem hallatszott sem a szellő suttogása, sem a levél zörrenése, sem a patak csörgedező hangja. Semmi, semmi.
Egy nap aztán felkerekedett és ment, mendegélt a sűrű rengeteg mélyébe. Tikkasztó volt a nyár heve és a szomjúság kínjai egyszer csak erőt vettek rajta. De sehol egy forrás, sehol egy csöpp viz, amely enyhülést hozott volna sanyargatott testére. Fáradtan, kimerülten dőlt egy fa árnyékába azzal az eltökélt szándékkal, hogy visszamegy barlangjához, az ő szerelméről álmodozni.
Véghetetlen keserűségében, amint egykedvűen maga elé bámult, egy fényes levelű cserjét pillantott meg a közelben. Szép piros bogyók ékeskedtek rajta. Gondolta, hogy a bogyó eloltja szomjúságát s néhányat leszakított a csérjéről. A bogyónak azonban nagyon keserű és fanyar volt az íze. Ekkor nagy szomorúságában ismét felkerekedett és elballagott az ő barlangjához. Útközben szép kék tollú madarat pillantott meg egy fán. A madár szárnya alá rejtett fejjel szendergett a nagy hőségben. Az ifjú fogta parittyáját és czélba vette a madarat. Nagyot suhintott vele és a szép kék madár ott hevert a lába előtt.
Megörült neki az ifjú és a mikor barlangjához ért, tüzet rakott és megsütötte a madarat. Falatozás közben eszébe jutott neki a fényes levelű cserje. A zsebébe nyúlt és megtalálta benne azt a néhány piros bogyót,
amit az erdőben szedett az imént. Ekkor fogta a bogyókat s nagy boszuságában a tűzre dobta őket.
Mekkorát bámult azonban, amikor azon vette magát észre, hogy a tűzről kellemes illat szállt feléje. Az illat lekötötte figyelmét. Keresgélni kezdett az égő parazsak között. Néhány elszenesedett, fekete szinű szemen akadt meg tekintete. Mohón kapott utánuk s csodálkozva nézte, hogy mivé lettek
a fényes levelű cserje piros bogyói. Nagy kíváncsiságában meg is ízlelte őket. Az ízük is olyan kellemes volt, mint az illatuk.
Amikor lepihent, sehogysem birt elaludni. Úgy rémlett neki, mintha a piros bogyó megbabonázta volna. Ekkor eszébe jutott, hogy az ő szép hazájában is terem fényes levelű cserje. Ezrivel látta ott azokat a szép piros bogyókat, amelyeknek oly kellemes az illatuk s még kellemesebb az ízük.
S amint kemény ágyán nyugtalanul hánykolódott, egy gondolat villant meg agyában.
Visszavándorol hazájába s elmondja ott az embereknek, hogy micsoda bűvös erő rejlik a fényes levelű cserje piros bogyóiban.
Vissza is vándorolt az ifjú és kis idő múlva nagy karavánok szállították a piros bogyó magvait a világ minden tájékára.
Dsem-Aladin-Abu–Abdallah-Mohamed Ben-Said csakhamar dúsgazdag emberré lett és nem gondolt többé — Zulejkára.

Forrás: Kávé újság, Fiume, 1906. október. I. évf. 2. szám. Megjelenik havonta egyszer. Szerkeszti és kiadja GRÓF VAY SÁNDOR. Nyomatott az »Unio« könyvnyomdában, Fiume (Adria palota, Riva Szápáry)