Költő – pilóta, a jövőbe berepülő,
önlángba pusztuló, kondenzcsíkkal üzenő:
égre írt halálos verslábba menekülő.

Mint a feszültségtől osztóér ha elpattan,
árnyéka mélyül az áttört hangfalakban.
Lélegzete zihál, s pompás zuhanatban

lábnyoma ki-kilopakodik az égre.
Hazatalál földi otthonába végre?
Meginti őt a vak józanság szemérme.

A tiltott fán csattogó remény-rigó ül
arccal az elmúlásnak. Mikor felrepül
újra a feledett énekbe menekül.

Bár arccal a jövőnek fordul konokon,
s az égre röppen, aztán zuhan már vakon.
Az idő szemében villódzik monoton.

Hangrobbanás után, visszhangtalan földön,
szórja untalan az égi hamut. Ködlőn.
Lenyugvó madárdal, távolodó zöldön.

Mosolya az ég rostáján szivárog át.
Lát(nok). A végtelen rácsain önmagát
égre menekíti: a sors (vers)lábnyomát.

2020. 03. 06.