(Budapest 1954. 11. 21. – 2017. 04. 30.)

Pár nappal ezelőtt Gergely Tamással Rafi Lajos költészetét ízlelgettük, meg költészete fordításán keresztül egy svéd műfordító keserveit.
– Hát Rafit én is fordítottam. Pintér Tibor ajánlotta figyelmembe.
– Te ismerted Pintér Tibort?
– Szoros barátság fűzött össze bennünket.
– Írhatnál róla néhány sort.
– Én, a biokémikus – aki sosem ír?
– Igen, éppen te.

Szóval, kaptam házi feladatot…
*
Pintér Tiborral való barátságomat (is) a világhálónak köszönhetem. A Magyarul Bábelben honlap főszerkesztőjeként (nem csak) a világhálón, szenvedélyesen kereste a jó fordításokat, azokkal gazdagítva honlapját. Eljutott blogomhoz is – Ezüst híd / Srebrni most – elfogadott, mint fordítót… megkeresett… válaszra válasz érkezett… a személyes találkozásra is sor került. Koccintottunk – attól kezdve elválaszthatatlanok lettünk.
Amit Pintér Tibornál az első pillanattól kezdve éreztem – a költészet iránti mély alázat, a maximális igényesség. Önmagától is megkövetelte, munkatársaitól is. Alapjában véve minden megnyilvánulását ez az elv vezérelte.
Mint költőt is és mint műfordítót is mélyen tiszteltem. Rengeteget tanultam Tőle. Érezve – döcög egy-egy fordításom –, tudtam: segítségért kihez forduljak. Sosem utasított el. Ami ennél sokkal fontosabb és kétszer aláhúzom: mindig megtalálta a megfelelő megoldást.
Több mint száz versét, szösszenetét, lélegzetvételét… fordítottam.
De költői nagyságát egy erre sokkal hivatottabb személy – Sebestyén Péter tudná méltatni.
Hogy mint költő sosem foglalta el az őt megillető helyet – gondolok itt egyaránt a költőtársak elismerésére és a széles körű népszerűségre – emberi magatartása is hozzájárult.
Kettősség jellemezte. Az egyrészt végtelen érzékeny, segítőkész, minden bolondságra kapható vidám fickó tudott kíméletlenül goromba is lenni. Gorombaságát sosem tudtam megérteni. Rengeteg embert, a szó legszorosabb értelmében, elmart maga mellől. Tulajdonképpen mint barátok, élete végéig hárman tartottunk ki mellette. Cikos Ibolya, Sebestyén Péter és jómagam. Nem vesztünk össze – mert nagyon nem akartunk. Egyikünk sem reagált kirohanásaira… mert emberi nagyságának mivoltát tartottuk fontosabbnak.
Kedves Barátom – Pintér Tibor: köszönöm a sorsnak, hogy találkoztunk, munkatársad lehettem. Legyen neked könnyű a föld.

Fehér Illés