Nagyjából hatvan éves – ha nem veszem figyelembe az egészen korai próbálkozásaimat, amikor a szüleimnek, osztálytársaimnak mutattam be, hogy éppen mit is olvasok – fordítói pályafutásom alatt nagyon sokszor hallottam azt a véleményt, hogy verset lefordítani nem lehet és ezért nem is szabad ilyesmivel foglalkozni. Én ellenben meg vagyok győződve róla, hogy fordítani kell azok számára, akik nem tudnak idegen nyelveket, vagy csak annyira tudják a valamilyen mértékben megtanult(???) nyelvet, hogy ha elmennek külföldre, tájékozódni tudjanak az idegen helyen, de az idegen nyelven írt műveket nem élvezik, mert nem értik meg teljesen, Van egy Lengyelországban élő angol nyelvtanár barátom, aki egész hosszú életében (már 80 éves), egyetlen angol nyelvű könyvet sem olvasott végig, mert az első 10 oldal után belefáradt a szótározgatásba – anélkül szinte alig értett meg valamit.

Sokan meg azzal vádolnak engem, a műfordítót, hogy azért fordítok, mert nincsenek saját gondolataim. Eredeti művet azért nincs kedvem, vagy inkább merszem írni, mert rengeteget olvastam és fordítottam, ezért mindig attól félek, hogy akaratlanul is már valakinek a gondolatát használnám fel. Tehát maradok inkább a fordításnál. Annak ellenére, hogy látom, mennyire akadályoz a nyelvek nagyfokú eltérése, formailag is, igyekszem a lehető legjobban megközelíteni az eredeti formát. Vannak nyelvek, amelyben még hosszabbak, még több szótagból állnak a szavak, és a hangsúly is nagy probléma,hiszen szinte nyelvenként máshol,van a hangsúly, sőt vannak olyan nyelvek, ahol a hangsúéynak nincs a szavakon belül meghatározott helye, még egy azonos nyelvcsaládba tartozó nyelveknél sem (a lengyelben az utolsó előtti szótag a hangsúlyos, máshol az utolsó vagy az első szótag, de vannak olyan nyelvek, ahol a hangsúly helye szavanként más és más, sőt sokszor azonos szavaknak az értelmét, jelentését éppen a hangsúly határozza meg. Ne felejtkezzünk meg az egy szótagos kelet-ázsiai nyelvekről, a kínairól, vietnamiról, stb., ahol a legfontosabb a zenei hangsúlyozás és a szórend. A fordítónak magának kell döntenie, hogy milyen formában adja vissza az eredeti művet. Sokan egyszerűen prózaversben fordítanak, míg mások a saját nyelvükben népszerű kötött versformát választják. Én általában szabad versformában fordítok ezekből a nyelvekből, rím nélkül, ezzel is alá akarom húzni, hogy ők nem ismerik a rímeket, talán néha észrevehető a verseikben bizonyos zenei összecsengés, mintegy a nálunk ismert asszonánc. Itt számomra a tartalom a legfontosabb, és igyekszem nem prózai szórendet használni, bár itt meg arra kell ügyelni, hogy ne legyen így a kapott magyar szöveg nevetséges, sőt érthetetlen és nagyon is nyelvtaniatlan.

Nagyon sok nyelvész, irodalmár próbálja a már meglévő fordítások alapján, főként a szerinte rossz, helytelen szó, nyelvtani alak kiemelésével rámutatni, hogy milyen is a rossz fordítás és próbálja a megállapított hibát kijavítani. Igaz, a következő kritikus épp ezeket találja hibásaknak, és egy újabb javítást eszközöl, vagy egyszerűen visszatér az első fordításhoz. Itt szeretném megemlíteni az egyik velem történt esetet. Mezei András „A csodatévő” c. kisregényét fordítottam a krakkói Wydawnictwo Literackie kiadó megbízásából lengyelre. Mivel ez volt az első prózafordításom egy idegen nyelvre, amit felnőtt koromban, magán szorgalomból tanultam meg, nagyon is féltem, és amikor elkészültem a fordítással, egy ismerős lengyel költőnőt kértem meg, hogy a fordításom lengyelességét, a nyelvhelyességet vizsgálja felül és szükség esetén végezze el a javításokat. Az általa átjavított szöveget küldtem be a kiadónak. Pár napon belül visszaküldték és felkértek, hogy javítsam át, mert ebben a formában közlésre alkalmatlannak találják. Azonban nem volt másik lengyel irodalmár ismerősöm, akit felkérhettem volna segítségre, ezért az én eredeti fordításomat küldtem be a szerkesztőnek. Azt szinte teljesen javítás nélkül hamarosan kinyomtatták. Rövidesen egy neves lengyel író dicséretekkel teli cikket írt róla. Különösen kiemelte, hogy a született lengyel fordítóknak kellene tanulni egy idegen fordítótól, aki ő szerinte majdnem szebben, jobban fordít, mint egy született lengyel. Ezzel csak azt szeretném kihangsúlyozni, hogy egy idegen nyelvet meg lehet tanulni, és maga a kritikus is dicséri a fordítást (vagy csak hízelegni akart nekem?)

Mennyire kell a nyelveket tudni,és elég-e ha csak a nyelvet tudjuk jól? Véleményem szerint nagyon jól kell tudni a nyelvet, amiből fordítunk, de talán még jobban, amire fordítunk. A fordítandó nyelven fel kell ismerni a nüanszokat, míg azon a nyelven, amire fordítunk tudni is kell azokat. De mindez nem elég egy jó fordításhoz, mert lehetőleg az adott népet, annak történelmét, kultúráját is ismerni kell, és ismerjük a szerző életét is. Nagyon nehéz egy régen élt szerző művét lefordítani, mert itt az is probléma, hogy a szerző korában nálunk is használatos nyelven írjunk, vagy a mi korunk nyelvén. Mi magyarok, ha nem is élvezzük már igazán Balassi nyelvezetét, de megértjük,de vajon pontosan megértenénk a Balasivan egy korban élt idegen szerzők műveit Balassi kori magyar nyelven? Talán megértenénk, de bizonyára nevetségesnek találnánk. Én ezért is csak kortárs szerzőket fordítok.

Sok olvasóm megkérdezte tőlem, hogy én átélem-e a verset, amit fordítok. Igen, nagyon is átélem, sőt sokszor éppolyan fontos a vers hangulata, ha nem fontosabb, mint maga a szöveg. Itt nagyon nagy szerepet játszik az adott nyelvek hangulata. Igen, úgy érzem, hogy minden nyelvnek megvan a maga hangulata, ami sokban a nyelvben található szavak hangzásától függ, de a szórend is nagyon befolyásolja.

Ezt különösen akkor veszem észre, amikor egy nap egymás után más és más nyelvcsaládhoz tartozó nyelvekkel dolgozom. Még az azonos nyelvcsaládokba tartozó nyelvek zenéje, hangulata eléggé eltér egymástól. Egy magyar fül sokszor alig képes megkülönböztetni első hallásra a lengyelt a csehtől, az oroszt a belorusztól, az ukrántól. De ha alaposabban megvizsgáljuk ezeket az egymáshoz nagyon is hasonló nyelveket, mindjárt észrevesszük a különbségeket.

Egyáltalán nem arról óhajtok írni, hogy HOGYAN lehet és kell verset fordítani, mert az én véleményem is – annak ellenére, hogy 55-60 éve ezzel foglalkozom – hogy verset fordítani lehetetlen, de kell. A versfordítás hogyan-jával, buktatóival foglalkozzanak arra hívatott jól képzett szakemberek, nyelvészek, kritikusok. Én fordítok, mert úgy érzem, fordítónak születtem és ehhez társul nagy elszántságom, hogy az idegen nyelveket nem ismerő honfitársaimnak megmutassam, hogy nem csak a magyarok írnak verset, hogy nem csak a magyaroknak van kultúrájuk, de a – különösen most az idegen-ellenes gyűlölethadjárat idején lenézett, sőt megvetett afgánoknak, kurdoknak, szomáliaiaknak,… sőt a még jobban megvetett cigányoknak is. De azt a kultúrát meg is kell érteni, azonban hogyan, ha a nyelvet sem ismerik. Mint régen a latin,majd a francia, német, orosz mellett most az emberek többsége lehorgonyzott az angolnál, és a saját nyelvén írt irodalmon kívül csak az angol nyelven született irodalmat akarják elismerni, mintha más nép, más nyelv nem is létezne. Én éppen ez ellen próbálok fél évszázada harcolni.