…Különös feladatra vállalkoztam ezelőtt negyven esztendővel, huszonkilenc évesen. Irodalomtörténésznek való munka volt, és bár viszonylag frissen, 1974-ben végeztem a kolozsvári bölcsészkaron, magyar–francia tanári diplomám még nem jogosított fel arra, hogy irodalomtudósnak tekintsem magam. Ráadásul tanítani is csak két évet tanítottam általános iskolában, nem magyart, hanem franciát, és 1980‑ban már szerkesztőként dolgoztam Marosvásárhelyen egy irodalmi folyóiratnál. Huszonévesen viszont még jól áll a hályogkovácsi vakmerőség az embernek, és amikor megkeresett a román tankönyvkiadó egyik magyar szerkesztője, hogy megírnám-e a középiskolák tizenkettedik osztálya számára a magyar irodalom tankönyvet, egy-két napi vacillálás után igent mondtam. Tűzoltásról volt szó, azelőtt nem sokkal átszervezték a román oktatási rendszert, és bár az általános iskola továbbra is nyolcosztályos maradt, a kötelező oktatást kiterjesztették tíz osztályra. Ennek megfelelően a kilencedik és tizedik osztályban már tanították az egész magyar irodalmat, majd tizenegyedikben és tizenkettedikben ismét, más tankönyvekből, de nagyrészt ugyanazokkal a szerzőkkel, az irodalomtörténeti kronológiát egyfajta műfajelmélettel vegyítve, amiből nyilván olyan furcsaságok lettek, hogy például Babitsot én a lírához, Kosztolányit a prózához soroltam ugyan, de próbáltam egész életművüket bemutatni. Az új felosztásban az enyém tulajdonképpen félévi anyag volt (Huszadik századi magyar irodalom), és a szó szoros értelmében egy fedél alatt jelent meg egy másik tankönyvvel (Romániai magyar irodalom), amelynek szerzője a nálam jóval idősebb marosvásárhelyi főiskolai tanár, Izsák József volt. Ugye milyen bonyolult? Az én (fél)könyvemben József Attila. Az ő (fél)könyvében Dsida Jenő. Az én (fél)könyvemben Krúdy Gyula, az ő (fél)könyvében Karácsony Benő. De legyünk őszinték, azóta is ilyen bonyolult az életünk, külön ország, külön iskolarendszer, külön tanterv, egyetlen magyar irodalom. Ehhez kell igazodni valami módon. Elfogadni a különlétet, és tiltakozni, ha valaki külön értékrendet, egyfajta rezervátumszemléletet próbál Erdélyben, Felvidéken, Délvidéken vagy másutt érvényesíteni.
De nyilván nem ez volt a legnagyobb dilemma számomra, amikor végül is igennel válaszoltam a felkérésre. Ennél sokkal nehezebb volt szembenézni az ideológiai kényszerekkel abban a Ceaușescu-diktatúrában, amely a hatvanas évek végének, a hetvenes évek legelejének valamivel elviselhetőbb kultúrpolitikája után vadabbnál vadabb ötletekkel korlátozta a szólásszabadságot, megvetette az írókat, de félt is tőlük, és emellett minden nyelvi és kulturális különbözőséget fel akart számolni. Ilyen körülmények között őrültségnek tűnhetett, mégis belementem a tankönyvírásba. Többnyire cinkos egyetértésben a könyv szerkesztőjével, Rózsa Máriával meg a lektori munkát vállaló Gálfalvi Zsolt irodalomkritikussal, sikerült rugalmasan értelmeznem a tantervet, és ebben később segített a szintén magyar szakos Murvai László is, az oktatási minisztérium kisebbségi osztályának munkatársa. A diktatúrák előbb-utóbb kikényszerítik az ilyen cinkosságot, csak az a kérdés, hogy mikor: előbb-e vagy utóbb. 1980-ban már túl voltunk ezen, különböző korú, meggyőződésű és ízlésű értelmiségiek ugyanarra az oldalra álltak, ha volt bennük tisztesség. Lassan torkig vagyok már sok mai „emlékírónk” hencegésével, és készséggel elismerem, hogy abban a rendszerben mindannyian kötöttünk kisebb-nagyobb kompromisszumokat. Csakhogy mintha jobban tudtuk volna, mi a különbség kompromisszum és megalkuvás között, mint mostani lelkes bírálóink egyike-másika. Mert hát nekem is szembe kellett néznem azzal, hogy meddig mehetek el, kit és mit lehet betenni, kit és mit kell kihagyni egy ilyen tankönyvből. Szembenéztem akkor, és aztán évek múlva ismét, de erről később. Egyelőre idemásolok néhány részletet egy levélből, amelyet többszöri egyeztetésünk után, még a munka megkezdése előtt írtam a szerkesztőnek. A keltezés: 1981. január 10. Ebből a levélből sok minden kiderül az erdélyi irodalomoktatás akkori állapotáról, de a legelkeserítőbb az, hogy egy régmúlt rendszer tankönyvét forgatva, a szerzői–szerkesztői munka céduláit rakosgatva óhatatlanul fel kell tennem a kérdést: jobban állunk-e vagy éppenséggel rosszabbul politikai alkalmazkodásban? Íme:

„[…] Addig fontolgattam magamban a tantervet, amíg végül is sikerült kialakítanom egy többé-kevésbé egységesnek tűnő elképzelést, amely persze legalább olyan esetleges, mint maga a tanterv. Továbbra is sok bajom van ezzel az egész koncepcióval – tudniillik, hogy meg kell ismételni nagyjából a tizedikes anyagot –, de ezen már igazán nem lehet segíteni. […] Így hát nem tudok én sem sokkal többet kiokoskodni, mint az eredeti elképzelés, vagyis: bő világirodalmi – esetenként román irodalmi – kitekintés, egészen egyes művek összehasonlításáig elmenve, lehetőleg arra törekedve, hogy a tanulók esztétikai és irodalomelméleti felkészítését befejezzük, és olyan műelemezés-sorozatot adjunk, amely elvezet az irodalom és művészet mai állásának megértéséhez. […]

Most pedig konkrét módosítási javaslataim: a tervben szereplő címek ugyanis néhol bizony véletlenszerűen kiválasztottak, vannak átfedések is, és az én elképzelésemnek sem mindig felelnek meg.

Ady Endre: javasolom, hogy elemzésre, illetve bemutatásra vegyük be még Az ős Kaján, Csolnak a Holt-tengeren, Hunn, új legenda és Új s új lovat c. verseket, és esetleg – ha ez így sok lesz – vegyük ki a Lelkek a pányván és Lédával a bálban címűeket. […]

József Attila: ide még beiktatnám a Téli éjszaka, Levegőt!, Flórának c. verseket, utólag kihagyva egy-két másikat.

Illyés Gyula, Váci Mihály, Nagy László mellett az összefoglaló fejezetben feltétlenül szót kell ejteni Weöres Sándorról, esetleg Nemes Nagy Ágnesről és Pilinszky Jánosról.

Meggondolandó, hogy József Attila után nem kellene-e valamiképpen juttatni egy órát Szabó Lőrincnek is, aki a tárgyias költészet sajátos képviselője a magyar irodalomban. Radnóti is nagyon hiányzik, de neki egy versét szerencsére elemzi a tizedikes könyv. […]

A Móricz-választék nagyon rossz, gondolom, azért is, mert a fontosabb művekre a tizedikes könyv már kitért. Ami kell: A boldog ember, mert ennek kapcsán sok mindent el lehet mondani; és feltétlenül a Barbárok c. novella, bármennyire is agyonelemezték, ez nem ok arra, hogy a tantervből kihagyjuk. Jó lenne, ha végre tervbe vehetnénk az Erdély-trilógiát, de ebben nem nagyon reménykedem. Akkor pedig maradna A fáklya vagy a Kivilágos kivirradtig, de nem a Pillangó. Bemutatásra jó az Életem regénye is, de nem elemzésre.”

Hosszú a levél, csupán ízelítőként idéztem belőle. Meglehet, a pártállamnak ez akkor éppen nem volt fontos – aquila non captat muscas –, de tankönyvem átcsúszott a szűrőn, módosítási javaslataim zömét is el tudtam fogadtatni. Néhány hónap alatt meglett a szöveg, 1981 őszén már abból a (fél)tankönyvből tanították a huszadik századi magyar irodalmat a tizenkettedik osztály első félévében, a második félévben pedig Izsák József (fél)tankönyvéből a romániai magyar irodalmat. Újdonságként külön leckében tárgyaltam a költők közül többek közt Szabó Lőrincet és Weöres Sándort is, a prózánál az összefoglalásban kitértem az Iskola a határon elemzésére, a drámafejezetet pedig Örkény Istvánnal zártam. Miközben hiányoztak sokan az anyagból, akiket még szerettem volna ott látni. Négy évig ebből a tankönyvből tanultak a végzős magyar osztályok Erdély-szerte. Ez az érem egyik oldala.

Az érem másik oldala: 1984-ben, amikor újabb csúcsok meghódításának rugaszkodott neki a Ceaușescu-féle kultúrpolitika, szóltak nekem, hogy Illyés Gyulát ki kell venni a tankönyvből. Kérdeztem a szerkesztőt, miért. Pártutasítás, felelte, ennél többet ő sem tud. Egyidejűleg Izsák Józseffel is közölték, hogy az ő anyagából meg Kós Károly fog kikerülni. Egyikünk sem egyezett ebbe bele. Kellett a tankönyv a magyar középiskolásoknak 1981-ben is, akkor csak – szerintem – hasznos kompromisszum volt megírni egy ilyent, kellett 1984‑ben is, de akkor már megalkuvás lett volna elfogadni a csonkítást. Ez ilyen egyszerű. Vagy ilyen bonyolult. Levelet írtam a román tankönyvkiadó igazgatójának, hogy nem vállalhatom tovább a tankönyvet, vegyék le a nevemet róla. Nem a nevemet vették le, hanem visszavonták a tankönyvet, egy régebbiből tanítottak azután egészen 1989-ig. Megint csak nem utólag szépítem a krónikát, szekuritátés megfigyelési dossziémban így hangzik hosszú, de mai szemmel már-már nevetségesnek tűnő bűnlajstromom egyik passzusa: „Elégedetlen azokkal az intézkedésekkel, amelyek megváltoztatták Marosvásárhely utcaneveit, valamint azzal is, hogy az »Igaz Szó« nem közölte le bizonyos ismerőseinek »áthallásos« anyagait. Egy alkalommal a Bukaresti Didaktikai és Pedagógiai Kiadóhoz folyamodott, hogy visszavonja társszerzőségét a XII. osztályos Magyar Irodalom tankönyvről, mert utólag megváltoztatták a tantervet, és kihagyták a Kós Károlyra és Illyés Gyulára vonatkozó fejezeteket. Ezekről az írókról ugyanis időközben kiderült, hogy nacionalista-irredenta tevékenységet folytattak.” Nos, „időközben”? Kós Károly akkor már hét éve, Illyés Gyula egy éve halott volt. Meg aztán hogy is van ez: „nacionalista-irredenta”? „Nacionalista az, aki jogot sért; nemzeti, aki jogot véd” – így szól a közismert Illyés-definíció egyik változata. (Magam is sokkal mélyebb, komplexebb költőnek tartom például József Attilát vagy Radnóti Miklóst, mint Illyés Gyulát, akinek nem igazán volt érzéke a transzcendenciához, számomra ennek bizonyítéka félresikerült vállalkozása is a Bánk bán „kijavítására”, de azért nem lehet nélküle tárgyalni a huszadik századi magyar irodalmat.)

Majd 1989 után jött egy újabb oktatási reform, a tankönyvet ismét elővettük, most már egyéves tananyag lett belőle, egykori kiváló egyetemi tanárom, Láng Gusztáv verselemzéseivel kiegészítve. Betettem a tankönyvbe külön-külön leckeként Karinthy Frigyest meg Ottlik Gézát is, és természetesen visszakerült Illyés, ezúttal részletesen bemutathattam három hosszúversét is (Bartók, Koszorú, A reformáció genfi emlékműve előtt). Néhány évig ismét ebből a tankönyvből tanultak Erdélyben, de persze csak átmeneti megoldás volt, jöttek a fiatal irodalomtörténészek, új szemlélettel. Ma már egyébként nemcsak Ottlik, hanem Nádas és Esterházy is ott van a tantervben.

Ezt a tantervet a román oktatási minisztérium mellett működő, egyetemi oktatókból és középiskolai tanárokból álló testület alakította ki az elmúlt évtizedekben. Én közben nyakig benne voltam a politikában, hosszú ideig az oktatási minisztérium munkáját is felügyeltem miniszterelnök-helyettesként, de sehogyan sem emlékszem, hogy valaha is beleszóltam volna – nem is kérdezett senki, miért is kérdeztek volna? –, hogy a tantervben ki legyen, mi legyen. Egyetlen dologra kellett vigyáznunk: hogy az említett testület valóban szakmai szempontok szerint álljon össze. Herczeg Ferenc nincs a tantervben. Wass Albert sincs. Ezzel szemben Illyés Gyulát sem fokozta le másod- vagy harmadrangúvá senki. Kertész Imre Nobel-díjáról is tudnak itt Erdélyben. Legalábbis egyelőre.
Persze nem érdemes nagyon fellelkesülni: a magyar nyelvű oktatás helyzete egyáltalán nem ilyen rózsaszínű Romániában, az éppen regnáló román tanügyi korifeusoknak mindig vannak ötleteik. Néhány évvel ezelőtt az egyik oktatási miniszternek az jutott eszébe, hogy a magyar olvasókönyveket is le kellene fordítani románra, mert ő is látni akarja jóváhagyás előtt ezeket. Véres vitákba kerül ma is a magyar politikusoknak Bukarestben az ilyen életveszélyes blődségeket visszaverni. De ezen innen és túl számunkra az oktatás elsősorban még mindig szakmai kérdés. Mi még az irodalomoktatásról is úgy tudjuk, hogy a jó irodalommal nemcsak tanítani, hanem természetesen nevelni is lehet a gyermeket, a rossz irodalommal pedig nem. Ezért is örültem, hogy a minap a kolozsvári Babeș–Bolyai Tudományegyetem Magyar Irodalomtudományi Intézete szolidaritását fejezte ki egy nyilatkozatban a magyarországi Magyartanárok Egyesületével, akik tiltakoztak a módosított Nemzeti Alaptanterv ellen.

1989 előtt, amikor arra próbáltak kényszeríteni minket, hogy teljesen önálló irodalomként tekintsünk mindarra, amit Romániában írnak magyarul, legfőbb vágyunk volt, hogy szűnjön meg ez a felülről diktált különállás. Maradjunk erdélyi írók, de ez az ázsiónkat ne csökkentse, ne növelje, ha rangsorolni kell a műveinket. Igaz, azt sem tudom, kell-e egyáltalán rangsor az irodalomban, de közös értékszempontokra mindenképpen szükség van. Wass Albertet szíve joga olvasni bárkinek, végül is olvastattak errefelé annyi mindent velünk az elmúlt száz évben szélsőjobb vagy szélsőbal ideológiával beoltott kultúrpolitikusok, gyerekkoromban elfogyasztottam én is töméntelen szovjet irodalmat és magyar vagy román proletkultos regényeket garmadával. De úgy látszik, a jó pap tényleg holtig tanul, ugyanis egy hosszú-hosszú pillanatig elhittem, hogy ezen már túl vagyunk, és most gyógyíthatatlan naivságomban meg kellene kérdeznem újsütetű irodalompolitikusainktól, köztük néhány Magyarországra elszármazott földimtől is: mégis mi lenne, ha Wass, netán Nyírő szobrai helyett Bánffy Miklóst, Kós Károlyt, Dsida Jenőt, Áprily Lajost, Tamási Áront, Kuncz Aladárt, Karácsony Benőt, Berde Máriát örökítenénk meg minél többször a Kárpát-medencében – legalább a tankönyvekben –, ha már annyira édes nekünk az Édes Erdély? Mert hát, ismétlem, mindennél jobban szerettünk volna hajdan egy összmagyar értékközösséget irodalomban, művészetben. Most pedig azon töprengek: lehet, hogy még várnunk kellene egy kicsit?

---

Forrás:
https://www.es.hu/cikk/2020-03-06/marko-bela/egy-botcsinalta-tankonyviro-emlekeibol.html
*Közlés az Élet és irodalom engedélyével

1. Skandikamera:
   2020. március 11. 10:56

   „…mi a különbség kompromisszum és megalkuvás között…”

   A kompromisszum, a gasztronómiában használatos kifejezéssel élve „újragondolt ” megalkuvás.

   :-)

Név (kötelező megadni)

E-mail (nem lesz nyilvános) (kötelező megadni)

Weboldal

Δ