HŐSI HANGOK EGY ERDÉLYI VÁROS MÚLTJÁBÓL

– Nagyenyednek, a főnix-sorsú városnak, a .Maros parti Athénének sétaterén, az egykori Kápolna­dombon, elfelejtett temető kövei közt antik Ízlésben épült emlékmű áll; a baldakin alatt 1918 novem­beréig feliratos márványkő nyugodott, s aki értett latinul, megtudhatta róla, hogy e szép emlék ama hős diákoknak hamvait fedi, akik a kuruc-labanc háborúk idején, 1704-ben, Enyed város második, de korántsem utolsó elpusztítása alkalmával, az öldöklő labanchad ellenében életüket adták a városért s a Kollégiumért. Supremae Legi Subscribentes! — hirdette a felirat: legfenségesebb törvénynek, a hazaszeretetnek, engedelmeskedtek.
Jókai Mór 1853-ban Enyeden jártában, ismerkedvén az 1849-iki rombolásból éppen ocsúdni kezdő város tragikus múltjával, a városuk védelmében hősi halált halt régesrégi diákok fenséges kalandjára felfigyel; az egykorú krónikák vallomása annyira megragadja, hogy — szokott eszményítő, vérbő tulipánt festő eljárásával — elbeszélést kerekít belőlük, talán a legismertebb Jókai-művek egyi­két, a Nagyenyedi két fűzfát. Történetét kereken százötven év köde szűri meg; keze alatt az egykori véres valóság történelmi diákcsínnyé finomul. Hőseit — az egy, Pápai Páriz Ferencről mintázott Tordai Szabó Gerzson rektor-professzor alakján kívül — saját képzeletében szüli; még annyi fárad­ságot sem vesz magának, hogy az akkori diákok névjegyzékét kinyomozza, hanem kitalált neveket ruház reájuk. S mégis, sikerül a varázslat: meséje elhihetően és lelkesítően simul a többi, régebbi, vagy újabbkori enyedi diáklegendához. Karasslay Áron, a nagyerejű tógásdiák és Zetelaky József, szellemével és fegyverével egyformán jeleskedő bajtársa, csakúgy „élő“ alakként foglalta el helyét gyermek-képzeletünkben, mint ellenfeleik, a hetvenkedő, véresszájú labanc-vezérek: Trájtzigfritzig és Bórembukk!— a hadi kíméletlenségnek ez a két félelmetes szimbóluma. Az akadályt nem ismerő mese­szövő úgy bonyolítja története aranyos szálait, hogy a végén hősi párharcban fussanak össze s oldód­janak meg újra a rendkívüli diákok diadalával. Hallgassuk csak meg a „homérosi” párviadal leírását, mely akkor következik be, amikor a Klárika elrablásán felbőszült diáksereg, hatalmas fűzdorongjaival a labanc-csürhét immár szétverte, csak éppen Karasslay és Zetelaky üldözi még a maga kiszemeltjét: Trájtzigfritziget és Bórembukkot:…. végre ketten maradtak egymásnak, Trájtzigfritzig és Bórembukk, sarkukban József és Áron. Az elsőbbek egyike lovon járt, másik hosszú lábaiban bízott, de kettős teher alatt kifáradt a ló s amint az említett kis patakhoz értek, akkor látták, hogy ott nem lehet átmenni, mert a fellegszakadás árja elhordta a hidat s a víz túlömlik a parton.— Nó, labanc — kíáltá Áron, utolérve az egyiket — itt a világ vége! Bórembukk, látva, hogy itt csakugyan meg kell állni, elereszté Gerzson úr gallérját s tenyerébe kapva a taglót, úgy odavágott Áronhoz, hogy ha félre nem ugrik, derekában vágja kettő; de vissza­vágott a diák a doronggal s úgy talált a labanc körmére ütni, hogy rögtön kiesett a kezéből a tagló. Erre a labanc vadállati dühvel ugrott neki puszta kézzel az ifjúnak s bár az olyat vágott a husánggal a fején keresztül, hogy meghajolt belé a bot s a labanc feje egyszerre cipóvá dagadt: mintha nem is neki szólt volna az, megkapá Áron kezében a fütyköst s ki akarta abból csavarni; de Áron is jól megfogá két kézzel s ilyenformán nagyokat rántottak egymáson, elhuzakodtak egy ideig, míg mind a kettő kifáradt s akkor farkasszemet kezdtek nézni.— Nó diák — szólt fogcsikorgatva a labanc — most akadtál emberedre! Tudod-e, hogy most ki fogott meg? Az én nevem Bó-rem-bukk!.— De annál még az én nevem is cifrább — feleli Áron. — Az én nevem pedig Ka-ras-sl-a-y!— Ka-ras-sl a-y ! — kiálta fel elszörnyülködve a labanc — nó hiszen hát akkor jaj neked is, nekem is — s azzal egyet rántott ellenfelén, mire mind a ketten úgy estek bele a magas partról a megáradt patakba, hogy mindkettejük felett összecsapott a víz.
Ezalatt József is utolérte Klárika rablóját; a lovag, átlátva, hogy nincs menekülés, leszálla lováról s kihúzva a kardját, nekifordult Józsefnek, ki szótlan dühvei közeledett feléje.— Mégy haza anyádhoz szopni, te fattyú! — kiáltá a pelyhetlen állú ifjoncra — vagy kezed- lábad vagdaljam el?
Zetelaky nem felelt, csak megnyálazta tenyerét s közepén fogva a botot, merészen odalépett a vasbaöltözött, ijesztő arcú vezér elé. .— Ejnye, nem mégy el innen! — ordítá az magánkívül s kardjával hozzávágott szörnyen. De József kezében megpördült a husáng s az egyik végével úgy csapta félre a kardot, hogy csak úgy pendült, a másikkal pedig olyat ütött a sisakra, hogy csak úgy kondult! Megbódult az agya Trájtzigfritzignek ez ütésre, csak úgy bámult szanaszét, mintha keresné, hogy honnan ütötték meg. Pedig nem kellett azt keresni, mert József most két kézre fogta a botot s úgy vágta derékon ellenét, hogy az csak végignyult a földön, a kard kiesett kezéből; meredt szemmel iparkodott még lováig vánszorogni, mire Zetelaky azt gondolva, hogy csak aléltan a lóhoz kötött kedvesét akarja meggyilkolni, reárohant s lábával reágázolva, egy végcsapással leüté. Csak ekkor tekinte szét társai után. Azok mind szétmaradoztak, csak egy, a bokrokon fennakadt tóga szárnya mutatá, hogy oda alant is van valaki. Hirtelen odafutott s tógánál fogva kihúzá a vízbe­ esett Karasslayt. Még akkor is fogták egymást Bórembukkal, csakhogy a diák még élt, de a labanc meg volt halva. Ekkor Gerzson úr segítségével fellocsolván Klárikát, magához térítették szép szavakkal ájultából s akkor mind a négyen térdenállva hálákat adának az Úrnak a megszabadulásért. Azon két fűzfadorongot pedig, mellyel a két ellenséget leverték, az esetnek emlékére letűzték a patak medrébe…“
Bár így történhetett volna a valóságban is! De nem így történt; Jókai derűs elbeszélése bizony nem más, mint a valóságban nagyon is hősi halált halt tizennyolc enyedi diáknak állított költői emlékmű: százötven év múlva beköszöntő kegyeletes vigasztalás.
Két-három emberöltő verejtékes munkája kellett ahhoz, hogy a város és a Kollégium régi fényé­ben ragyogjon, de beköszöntött a forradalmas századvég s Hóra meg Kloska megbolydult népe ráron­tott a városra. Enyed elpusztult, a Kollégiumot felgyújtották; a diákság egy része a felenyedi erdőkben, vagy a Székelykő barlangjában vonta meg magát. A hagyomány azt tartja, hogy ezekben a tágas kőcsarnokokban valaha hónapokon át mécses mellett folyt a tanulás; s aki a torockószentgyörgyi útról felnéz a kettős barlangbejáratra, szembetekint vele egy régi enyedi professzor fekete pápaszeme, előtte nyitott könyv hever s láthatatlan seregnek magyarázza Ovidius Tristiáját.
De a rossz sem tart örökké; a világ megcsendesedik, a lakosság és diákság megmaradt része visszaszivárog a rom-fészekbe, hogy immár harmadszor újjáépítse. S megint eltelik két emberöltő; a város Alsófehér megye székhelye, gyarapodó iparos és kereskedő központ s egyben az erdélyi tudomány valóságos kis Athénje; a Kollégium az 1830 as években a latinos pedagógia gyors megmagyarosodásának színhelye: az egész országban itt lett legelőször magyar a tanítás nyelve. Enyed kollégiumának ifjúsága s fiatalabb tanárai, élükön Szász Károllyal, szívvel-lélekkel a Budáról sugárzó reformeszmék szolgálatába állanak, bizonyítván a két testvérhazát összekötő vérerek pontos működését.
Ezekben az esztendőkben egészen a szabadságharc kitöréséig, a Kollégium nyugtalankodása híven tükrözi a magyarság betső küzdelmét, azért az európai színvonalú általános megújhodásért, melyet többek között olyan egyéniség is hirdet, mint Széchenyi István. Egyszóval Enyed a legnagyobb időkre készülően, méltón viselkedett dicsőségben és szenvedésben gazdag múltjához. A párkák fekete háromsága azonban, mely úgy látszik állandóan ott tanyázott a város feletti Őrhegy ponkján, végképp úgy határozott, hogy Enyed sorsa hasonlatos legyen ama mesebeli szüzekéhez, kiket évenként nagyobb emberi közösség váltsága fejében, a sárkánynak vetnek oda. A szabadságharc kellős közepén, 1849 január hava nyolcadik napjának éjjelén, áldozatul esik a félrevezetett erdélyi szomszédnép dühének. A város, most már negyedízben, porig ég s tűznek, fosztogatásnak martaléka, a múzsák fellegvára, a Kollégium. Se szeri, se száma a korbeli vallomá­soknak és krónikáknak, melyek az enyedi lélek eme legnagyobb és legkeservesebb történelmi próbáját örökítik meg. A túlélők és szemtanúk lázas igyekezettel adják át az utókornak a borzalmas tapasztalást, mintha éreznék, hogy városukat idővel éppen az így keltett részvét s a hősnek kijáró csodálat fogja életrekelteni, újjáépíteni. A tragikus hír hamar bejárja Erdélyt, sőt végighánytorog Magyarországon is. Ki ahogy tud, segíteni igyekszik. Elsősorban természetesen a közeleső városokban indulnak meg segítő akciók. Ezek között első helyen Tordát kell említeni, mint ahonnan két mentő-expedíció is indul a rom-városba. Torda, mint Enyed egyik testvérvárosa, a szomszéd rémületével éli át a nagy pusztulást: hogyne, amikor az enyedi épületek lángja éjjel megvilágítja, nappal elhomályosítja az eget s egyremásra vergődnek be a menekültek, akik különös szerencse s nem kiméletesség folytán megmentették puszta életüket. Milyen jó volna most a huszadik század civilizációs önérzetével emlegetni mindezt s az egészet egy primitivebb, vadabb emberi és európai állapot példájaképpen hozni fel — de sajnos, Enyed város multszázadközepi pusztulása inkább aktuális és szomorú analógiának kínálkozik.
Torda lakossága s az enyedi menekültek Bem tábornok Tordán állomásozó ezredesétől, Czecztől, az egyik csúcsai győzőtől azonnali segítséget követelnek; Czeczet azonban Bem szigorú parancsa Tordára szegezi. Három nap telik el s még sem­mit sem cselekedtek, pedig Enyed még mindig ég s a füstölgő romok közt a menekültek szerint számos magyarra vár a rettentő halál. A gyujtogatók óriási tömege fel s alá hömpölyög a Maros síkján, újabb parancsra s szolgálatra vár. Azon­kívül egy közeli faluban, a Maros jobbpartján, 1000 császári katona áll készen, a csúcsai meg­vert seregből. Végre-valahára, január 11-én meg­szerveződik az első mentőcsapat. Mielőtt azonban az expedícióban résztvett diákokat megkérdeznők, kérjük meg néhai Málnási József enyedi refor­mátus énekvezért, hogy tapasztalatainak elismétlésével szerezzen nekünk a poklok-poklába bepil­lantást ; ő ugyanis a katasztrófa első órájában, tizenharmadmagával a reformátusok tornyába me­nekült s a torony ablakából nézte egész éjszakán át a város pusztulását; reggel, társait otthagyva, lejött s a lutheránus papilakban vonta meg magát. A templom padlásán történteket s az ottlévő cso­port nagyobb részének Enyedről való menekülését naplójegyzeteiben eképp adja elő:
„Ahogy éppen a menekülés gondolataival ve­sződtem, a templom hiúja hirtelen és szokatlanul megvilágosodott. Felállottam, egy fedélcserepet félretoltam, hadd lássam, a szokatlan világosság honnan jön? Megláttam, hogy a szabócéhnek a templomunk közelében lévő bástyája ég, melyben roppant mennyiségű szalonna volt elhelyezve. Odaszólítottam társaimat is s a templom keletre nyuló boltozatán foglaltunk helyet mindnyájan. Innen néztük szótlanul egy ideig a közvetlen köze­lünkben támadt borzasztó tüzet. Egy időn túl társaimhoz ekként szólottam: barátaim, ha itt to­vább maradunk, el fogunk pusztulni! Elpusztulunk vagy a tűz, vagy a füst, vagy a hideg és éhség miatt. Ki tudja, mikor jönnek Tordáról az önkén­tesek minket kiszabadítani ? Eljöttnek látom az időt, hogy válasszunk a lehető menekülés, vagy a bizonyos halál közt. Ha szavamat fogadjátok, úgy hiszem, jobb lesz. Nyilatkozzék tehát, ki akar velem távozni innen Torda felé? Ezen felhívásomra egyik igennel felelt. Ilyen értelemben nyilatkoztak utána még haton. Nyolcan voltunk eszerint, kik a távozásra határoztuk magunkat… Lehető csendben megindultunk a templom hiújáról s a torony lépcsőzetén ereszkedtünk lefelé, be a templomba. Egyszer valami zörejt hallunk. Megállunk mindannyian s tusakodunk, hogy vajon mi történik alul, a zörejt mi okozta? Rendre megnéztük, hogy lent mi van, de nem láttunk semmit, csak a zörejt hallottuk tovább. Egyikünk sem mert továbbmenni. Attól tartottunk, hogy gyujtogatók vannak a templomban s ha lemegyünk, mindnyájunkat agyonvernek. Még csak egy pálca sem volt egyikünknél is. Hosszas helytállás után eképp szólottam: Jöjjenek utánam, ne féljenek. Ha Isten velünk, kicsoda ellenünk? Erre meg­indultam a koromsetétben lefelé. Utánam jöttek a többiek is. Szerencsésen bejutottunk a nagy­templomba. Amint a toronybavivő ajtón ide be­léptem, azonnal megvilágosodott, mert a templom körül minden épület égett. A templomba szeren­csésen bejutva, itt afelett tanácskoztunk, hogy melyik ajtón menjünk ki. Volt köztünk egy fiatal asszony, ezt a nőt felkértem, menjen ki a vár északra nyíló kapuja elé s ott nézzen széjjel. Ha a piacon nem lát senkit, intsen nekünk s azzal vegye útját a Kápolnára s követni fogjuk mi is. A nő szó nélkül távozott. A várkapuban széjjel nézve intett, hogy mehetünk. Ezen jelre futottunk fel a Kápolnadombra. Ideérve kevés ideig pihen­tünk. Hálákat adtunk a Jóistenünknek, hogy a nagy veszedelemből kiszabadított. A havasiaktól való félelem miatt hosszasan itt sem maradtunk, hanem folytattuk útunkat a Bükkösbe. Ekkor éjjeli két-három óra között járt az idő…
Néhány szegény enyedinek megadatott, hogy mint hős túlélő, a borzalmakról az utókornak számot adjon. De a mentőexpedició legtöbbjüknek már későn érkezett. Kútban hevertek egymás he­gyén-hátán, vagy meszes gödörben, esetleg házuk üszkei közt égtek hamuvá. Sokat pedig az erdők s útmenti sáncok hótorlasza nyelt el. Azonban ideje, hogy az első mentő-vállalkozás egyik hős résztvevőjét, domine Barabás József tógásdiákot szólaltassuk meg, aki ama kuruc elő­dök példáját követve, egy időre a kalamust fegy­verrel, méghozzá szuronyos honvédpuskával cse­rélte fel. Mit élt meg hát, clarissime?
„…Alkonyatra értünk oda. Bámulat és irtózat fogott el mindnyájunkat az égő város láttára. Mert, bár nem égett még ekkor mindenütt, de mégis már jelentékeny része lángokban állott. A lovas- és a visszatérített marhaszekerek némi fedezet alatt künt hagyattak a város végén. Mi pedig gyalogosok, zártabb sorokban nekiindultunk a városnak s azon főutcán vonultunk be, mely a piacról jő Torda felé. Míg magunkat rendbe­szedtük, éppen jó este lett s így annál borzasz­tóbb látványt nyújtott az égő város. Különösen azon fő-utca, melyen bementünk, állott mindkét oldalon teljesen lángokban, annyira, hogy némely­kor a szél által is hajtva, fölöttünk összecsaptak a lángok. Alig bírtuk a hőséget állani, alig bír­tunk lélegzetet venni. Azért is rohamos futásban igyekeztünk a piacra jutni. Semmi ellenállásra sem találtunk, csak az égő házsorok mögül (rejtek­helyekből) jött egy egy lövés felénk mindkét ol­dalról, melyek azonban senkit sem találtak. Eköz­ben folytonosan teletorokkal kiabáltunk: Ide ma­gyarok ! Jertek elő magyarok! Mi vagyunk itt honvédek! És csakugyan többen is jöttek elé pincékből s egyéb rejtekhelyekről, nők, gyermekek, férfiak is, mindannyian sírva, jajgatva, másfelől örvendezve a menekülhetésnek… Az anya gyermeke, férje — szóval kedvesei nevét kiabálta, mely kiál­tásokra bizony sohasem jött válasz. A piacra érve a legborzasztóbb látvány tárult elénk. Ugyanis a templom körül körben lévő épületek egy tűztengert képeztek, mint valamely óriási lánggyűrű. Mintha minden épületet olajjal leöntve, külön külön, de egyszerre gyújtottak volna meg, olyan megszakadás nélküli lángtenger volt az, mely e percben a re­formátus templomot körülövezte. Ez épületkör égése ekkor volt tetőpontján. Rövid ottlétünk alatt kezdtek a gerendázatok sziporkázva-izzón besza­kadni. Lehet elképzelni az elkeseredés és bosszú érzelmeit, melyek akkor mindnyájunkat uraltak. Egy nagy izmos örmény, ifjú honvéd, Gajzágó Lászlónak hívták, ha jól emlékszem szamosújvári volt, megfogott egy gyújtogatót — nem tudom, hogy akadhatott elevenen a kezébe — s egymaga felemelvén, éppen az Ujkollégium szegletével szemközt lévő lángtengerbe hajította, ezt kiáltván: Ti csináltátok, kutyák, melegedj nála!A piacon szétoszlattunk tán kilenc-tíz csoportra, azon célból, hogy csoportonként a város minden része felé szétoszoljunk s az uccákból nyomjuk ki a még bent lévő ellenséget, a magyarokat pedig szedjük össze s hozzuk magunkkal. Isméti talál­kozási helyül a piac tűzetett ki… Én azon uccára jutottam, mely a kollégium előtt vonul Felenyed felé. A templom körüli épületek lángjai teljes világosságot árasztottak ott. Megható és elszomo­rító látványt nyújtott a nagy-kollégium előtti tér, mert az épület maga nem égett, de ablakai már jórészt össze voltak törve, a térre ki voltak szórva a temérdek mennyiségű kéziratok, nagy halmazok­ban a könyvek. Szerte-szétszórva hevertek a természettani, természetrajzi eszközök, kitömött em­lősök, madarak nagy mennyisége. Ezeken kellett nekünk keresztülgázolnunk ? Én, mint diákember, felkaptam egy szép nagy, fehér kutyabőrbe kötött, aranymetszésű könyvet, még arra is emlékszem, hogy küloldalára díszes aranycirádák voltak nyomva — s a hónom alá kaptam. Ezt azonban, legna­gyobb sajnálatomra, később el kellett dobjam, mert amint tovább hatoltunk a sötét uccában, innen-onnan szembe is lövöldöztek reánk, tovább ellenséges tömegre is akadtunk s így két kézre is kellett fogni a szuronyos fegyvert. De csakhamar futásra vették a dolgot s mi egészen kiűztük őket a városból, sőt a várost elhagyva, azon túl is egy darabocskáig.A szekereket mind megtöltötték a menekülő nők, gyermekek, férfiak is; minthogy némelyek jelentős holmival jöttek (ágynemű, ruhafélék stb.; bútordarabot nem volt szabad felvenni), hát a szekerek sajátságosán néztek ki az össze-vissza hányt holmik és emberek halmaza alatt. A mene­külők közül még most is sokan ordítoztak, sírtak, gyermekük, nejök, vagy férjük nevét kiabálva; kétségbe voltak esve, hogy hát ők menekülnek, azokról pedig semmit sem tudnak. Voltak olyanok is, kik leugorva a szekerekről, esküdöztek: hogy ők egy tapodtat sem mennek addig, míg ez vagy ama hozzátartozójukat fel nem találják, azonban a titulálásoknak véget vetettek főbbjeink. . . végre megindulhattunk kifelé az elpusztult városból…
Maszák Hugó szintén szemtanú, az Újlaki ál­tal vezetett mentőcsapat útjáról így számol be:„Rendkívül erős hideg volt, a hőmérő 26 Reaumur fokon állott, mikor pokrócokba takarózva megindultunk. Az úton, a kercsedi fogadó táján, távolról két alak közeledett felénk gyalog. A Ferenciek zárdájának két tagja volt. És milyen ru­hában! Hosszú misemondó ing volt rajtok, hátu­kon fekete szegélyű temetési pállium, lábaik nyúlbőrben, mert ruháiktól és csizmájuktól megfosz­tották őket a testvérek. Életbenmaradásukat is csak annak köszönhették — amint mondák — hogy mikor az öreg papot ornátusban, szentséggel ke­zében leütötték s a templom fosztogatásába kezd­tek, kisurranva a kriptába menekültek és onnan este, a kert mögött, a patak mentén, a jégen menekültek. Folytonosan a távol szántóföldeken bujdokoltak és csak Felvinc táján kerültek az országútra… Végre Enyedre érkeztünk. Borzasztó látomány tárult elénk. A Magyar-utca mindkét oldalán le volt égve, sok ház még ekkor is lángolt, a fojtó füst összeölelkezett az uccán át. Szűkebb pontjain, a Nagy József házánál, alig hatolhattunk át a le­verődött füstön. A házak előtt itt-ott leölt alakok. A református paplak táján, kerekes-korcsolyán, milyenen a kollégium hordóit szokták szállítani, egy nagy boroshordó volt szádájával lefordítva. Kiáltásainkra: Magyarok, jöjjetek elő! Segítség jött számotokra! — lassan, félénken elővánszorgott imitt-amott egy- egy alak. Legtöbbjén a halálfélelemnek nyomai, kiéhezett, fagyott alakok, majdnem az őrület dúltságával arcaikon. A dob folytonosan pergett, a trombita szólott, míg a piacon át a Varcagás-utca végéig mentünk, folytonosan hívogatva, bátorítva a rejtőzőket. Útközben házunkba kísért Szőcs Adolf, ki itt is jelen volt és Móga László, szintén tanulótársam a bölcsészeti kurzuson és jóbarátom. Móga maga is oláh születésű volt, de nem »román”, mint ahogy akkor magukat nevezték, ez ellen tiltakozott, szabadságharcunk derék katonája, bátor harcosa a honvéd zászlóaljnak. Testvérbátyja, József, elébb megyei írnok, ekkor mint prefekt, a másik táborban volt s így a két testvér egymás ellen harcolt. Hárman bementünk a házba. A tornácunkon egy ismeretlen városi ember feküdt megölve. Végigjártuk a szobákat, lementünk az alsó pince végéig. Sehol élőlény. Hiába hívtuk, senki sem válaszolt.“A hős diákoktól most — egyelőre — elbúcsú­zunk. S a »fájdalmas« várostól is búcsúzkodva, adjuk át a szót a siralmak krónikásának, nagy-tiszteletű néhai Szilágyi Sándornak, ki könyvét ily szavakkal rekesztette be: »És nem maradott más a még csak imént virágzó kis magyar városban, Erdély eme kis Athénjében, csak a föld szegény népe. És elné­mult benne a malomzörgés, kialudott a lámpafény és hasonlóvá leve az Ezékiel mezejéhez, mely csontokkal van rakva.
Eddig Szilágyi. Mi pedig toldjuk meg egy utolsó mondattal: »S aztán feltámadott.«

Forrás: Ifjú Erdély, 1944/2. 3. sz.