191. nap – március 9.

Utcai idill Delhi óvárosából, 15 méterre egy szállodától

Indiában tegnap a hivatalos adatok szerint 40 fő volt a koronavírussal fertőzöttek száma, s hogy ne rontsam a statisztikát, biztonsági intézkedéseket foganatosítottam. Néhány napja kizárólag olyan éttermekben, gyorsétkezdékben eszem, melyekről feltételezhető, hogy megfelelnek az alapvető higiéniai normáknak, s egyúttal a korábbinál is nagyobb gonddal és gyakrabban mosok kezet. Indiában a közegészségügyi állapotok európai mércével mérve minősíthetetlenek, csodálom, hogy időről-időre nem pusztítanak járványok az országban. Napi rendszerességgel tízmilliók étkeznek olyan utcai kifőzdékben, ahol semmiféle higiéniai szabály nem létezik, puszta kézzel rakosgatják, mérik az ételt. Abban sincs semmi kirívó, ha a büfés abba a tálkába számolja le a visszajárót, melybe a következő adagot kirakja majd, s könnyen meglehet, meg is nyálazza az ujját, hogy könnyebben csússzanak a bankók. Megelőző intézkedésként azt is eldöntöttem, hogy megrövidítem itteni tartózkodásomat, ezért aztán a mai nap folyamán útra is kelek Dardzsilingbe.
Tegnap újabb ízelítőt kaptam az eszement indiai bürokráciából. Ahhoz, hogy megvehessek egy belföldi vonatjegyet, ki kellett töltenem egy formanyomtatványt, s be kellett mutatnom az útlevelemet, ahonnan adatokat vezettek be számítógépbe. A procedúra úgy negyed órát tartott, amihez hozzájött 25-30 perc várakozási idő. Ez úton szeretném felhívni a hazai hatóságok figyelmét, vessenek véget annak a hanyag gyakorlatnak, hogy nálunk minden jöttment külföldi úgy vásárolhat Kolozsvártól, teszem azt Nagyváradig szóló menetjegyet, mint almát a piacon, s a vasúttársaság még azt sem tudja, hogy John Smith avagy Günther Mayer az illető neve, nem ismeri a telefonszámát, és semmiféle dokumentum nem marad a fontos tranzakcióról. Indiában egyébként áruházban sem lehet személytelenül vásárolni, fizetéskor a pénztáros kéri az ügyfél telefonszámát akkor is, ha csak egy csokoládé és egy üveg ásványvíz van a kosarában. Általában azt szoktam mondani, nincs telefonom, ilyen olcsó trükkel azonban nem lehet mindenhol kibújni az adatszolgáltatás alól: a Decathlonban kerek perec közölték, nem adják el nekem a kiszemelt bakancsot, ha nem adom meg az e-mail-címemet. Ez kb. három hete történt, azóta sem írtak, igazán nem szép tőlük.
Kevés ország lehet a világon, ahol olyan széles körben folyik teljesen értelmetlen alibitevékenység, mint Indiában. A új delhi-i pályaudvaron belépéskor átvilágítják a csomagokat, az utasokat azonban nem ellenőrzik, ezért aztán bárki besétálhatna két kézigránáttal és egy pisztollyal a zsebében. A dzsammui reptéren minden utast négyszer motoznak meg, a jegyét pedig háromszor pecsételik le és írják alá. Ugyanakkor a fémdetektoros beléptetőkapuk, melyeken át kell sétálni, nem működnek, s mivel a kézi motozás a nyak és a térd közti testfelületre korlátozódik, cipőben vagy zokniban gond nélkül fel lehetne vinni a gépre fegyvert vagy kisméretű robbanószerkezetet. Laptopot tilos poggyászként feladni, az utastérbe azonban be lehet vinni, kókuszdiót pedig egyáltalán nem szabad repülőn szállítani. A laptopokat illető, minden rációt nélkülöző rendszabálytól eltérően ez érthető rendelkezés, elvégre is köztudott, hogy a kókuszdió a légikalózok kedvenc fegyvere, s földi terrortámadásoknál is gyakran használják. Úgy tűnik, az indiai hatóságok sem gondolnak mindenre, a dió ugyanis nincs tilalmi listán.
A szubkontinens minden olyan szállodája, metróállomása és bevásárlóközpontja, ahol megfordultam, fémdetektoros beléptetőkapuval van ellátva, ezek azonban csupán díszletként szolgálnak, általában nem működnek, el tudom képzelni, hogy be sem üzemelték őket. Minek is, elvégre mindegyik mellett ott áll egy egyenruhás, aki végigtapogatja az embert, nehogy már a gép elvegye a munkáját. (Pengő Zoltán, Maszol.ro)