EGYEDÜL AZ ISTEN

Csekefalvát hírből ismertem eddig. Nem is hírből, nótából. Van ott olyan csárda, ahol be kell vágni a bicskát a gerendába, aztán aki legény, az kiveszi. Áthaladtunk a falun. Csárdát nem láttam megnézni valót, csak templomot, de azt kettőt is. Ott áll mind a kettő a főút mellett. És mind a kettő ferde tornyú. Az egyik unitárius, a másik református. Ahogy jön az ember béfelé az úton, az az érzése, mindjárt egymásnak mennek.
Két ember áll az úton, beszélget. Az egyik odavaló, a másik is az lehet, de városi ruhája van már. Nem ünneplő, csak olyan otthoni. Alkalmasint elöljáró a tanácsnál. Nézem a tornyokat, ők engem néznek. Mondom a harisnyásnak:
– Bátyám, hát nem dűlnek egymásra ezek a tornyok?
Az elöljáró nevet. A harisnyás nem. Az egyik templom árnyékában állnak, s mindketten felnéznek a toronyra. Aztán a harisnyás megfordul, s komolyan jelenti ki:
– Nem.
– Pedig előbb-utóbb megteszik – mondom.
A harisnyás megint csak:
– A nem!
Az elöljáró az alapozást nézi.
– Süllyed – mondom bizonytalanul.
– Meglehet – mondja az elöljáró is bizonytalanul. De a székely csak magabiztos:
– Hadd süllyedjen.
Ez valami nagyot tud, gondolom, hogy ilyen magabiztos.
– Hát mi tartja? – kérdem.
A székely végigmér, s kivágja:
– Az úristen!
Az elöljáró sandán néz a társára.
– Az-é. Aztán egyedül?
– Egyedül.
Az elöljáró felemeli szemét a toronyra, s így szól:
– Akkor lépjünk tovább, koma, mert nekem gyerekeim vannak.

Huszár Sándor
Székelyföldi képeslapok, Utunk, 1958-11-06