Egy társaságban voltam, ahol a figyelmemet mindjárt magára vonta egy izmos, tömzsi, piros képű fiatalember, aki jelentőségteljesen hallgatott. Az asztalon nyugtatta óriás kezét, és feltűnő volt, hogy hosszú ujjal mennyire vastagok.
– Ki ez? – kérdeztem halkan a szomszédomtól, mire ő suttogva felelt:
– Ez Patkó Ferenc, a torreádor. A másik szomszédom, akihez eljutottak a letompított szavak, kijavította:
– Nem egészen torreádor, csak majdnem.
Csodálattal néztem a fiatalemberre, mert eddig sohase láttam — sem torreádort, sem majdnem-torreádort. Sőt arról sem volt tudomásom, hogy országunk területén bikaviadalokat vagy majdnem-bikaviadalokat tartanak.
A pillanatnyi csendben feléje fordultam és megkérdeztem:
– És sok bátorság kell ehhez a művészethez ?
Ő reám vetette szelíd, ibolyakék szemét, és köhintett:
– Kell, nem kell – én megszoktam. Már meg sem tudnék lenni nélküle.
Valóban, ilyen válaszra számíthatott az ember egy torreádor (vagy majdnem-torreádor) részéről, így beszél az, akinek hivatása van, és megszokta az ebből származó veszélyeket. Ha jól tudom, a torreádort nehezebb kitiltani ai arénából, mint a felbőszített bikát… Nagy tisztelettel néztem a viadorra, főként azért, mert zsenge gyermekkorom óta rettegtem a bikáktól. Amikor a falnnk utcáján végighajtották a bikát, én kacagva néztem az ablak mögül, hogy mikor vesz észre, és mikor vadul meg ettől!.
Erre Kiskereki Péter, a házigazda, megtöltötte a borospoharakat, aztán fölszólította a társaságot:
— Igyunk a mi torreádor barátunk egészségére!
Én koccintottam, és egyből felhajtottam a bort – lévén, hogy ilyen ünnepi alkalom a mi vidékünkön ritkán adódik. Mert ugyan ki koccinthat mifelénk egy torreádorral? A torreádor (vagy majdnem-torreádor) píros arca még pirosabb lett.
— Bizony — mondta —, elég nehéz a bikát egyből leteríteni. Rendszerint kétszer ütik főbe, mert az első ütéstől csak megszédül. De nekem biztos kezem van. Én nem kínozom.
Ezt nem értettem. Bár nem ismerem eléggé a bikaviadal hagyományos spanyol szabályait. De úgy tudtam, hogy a torreádor a viadal végén karddal végez a bikával.
– Hát nem karddal döfi szíven? – kérdeztem csodálkozva.
Erre a viador tátotta el a száját.
– Én taglóval ütöm le, de a legkorszerűbb eljárással.
Ezen meg én álmélkodtatn el, mert nem tudtam, hogy a bikaviadalt korszerűsítették. Tudomásom szerint éppen a hagyomány teszi vonzóvá – ott, ahol ilyesmire adják az emberek a fejüket.
Erre az egyik vendég közbeszólt:
– Az a bikaviadal, amit a mi barátunk űz, nem arénában zajlik. Mert a dolgot egyszerűsítették.
Fogalmam sem volt, miképpen lehet egyszerűsíteni egy bikaviadalt. Bár igaz, nem is törtem eddig ilyesmin a fejemet.
– Hát hol végez a bikával, ha nem az arénában? – kérdeztem, hogy megértsem a véres játék újszerűségét.
Kiskereki Péter, a házigazda válaszolt fejcsóválva:
– A vágóhíd csarnokában – mondta oktatóan.
A viador bólintott.
– Behajtják a bikákat, egyenként, és én főbe kenem őket.
Ez végképp összekuszálta a viadalról alkotott elképzelésemet.
– Én úgy tudtam – magyaráztam – .hogy a bikaviadalnál a bikának is van esélye a győzelemre. Felöklelheti a torreádort, meg a segédjeit, a pikadorokat. Elvileg egyenlő helyzetből küzd a torreádor és a bika; ebben van a veszély, a merészség, a vérre menő játék.
Erre a torreádor búsan reám nézett. Szavaimat bántóuak találta.
– Nem tudom, miért szeretné – mondta elváltozott hangon –, hogy engem a bika megökleljen? Hozzám bejön a bika; főbe kenem, és – jó estét…
Védekezni próbáltam.
– Én nem akarom, hagy a bika kegyedet felöklelje, de ha nem öklelheti föl, akkor az nem bikaviadal, hanem vágóhídi munka. És kegyed nem torreádor, hanem mészáros. Ez a különbség a két hivatás között.
Erre Patkó Ferenc piros orcája megenyhült.
– Hát éppen az is vagyok: mészáros. Bejön a bika, én főbe kenem, és azt se mondja, hogy isten veletek, tehenek.
A házigazda, Kiskereki Péter, megint megtöltötte a poharakat, fölállt, és békítően szólt a társaság felé:
– Igyunk hát a mi Patkó Feri barátunk egészségére. Aki majdnem-torreádor.