A hétfő esti kultúrpalotai koncertek emlékére

Jön a hétfő s a cselló újra
kezdi szétszedni az akkordokat,
fölötte az oboa íve – alatta üres a tér.
Együtt viszont a végtelenség dallamát idézik.
Az oboa játszik még egy kádenciát,
mert az utolsó szó az életben NEM a miénk.
A feszültség akkordját rakja össze.
Az oboa s a cselló hangja erre megnyugszik.

Így az öregségnek is eljön a varázsa,
egyre lényegtelenebbek azok a kérdések,
amelyekre válaszolni tudunk,
s egyre fontosabbak azok,
amelyekre nem tudjuk a választ.

Parány csillagokat szórnék emlékeid egére,
s megfejteném titkát a csendnek,
hófehér álmokkal járnám végig az utakat
kedved szeszélyeit keresném.
Fényes titkokat álmodnék beléd.

2020. 03. 09.