– Szikszay Jenő emlékének –

„Heteroptera. Rovarok egyik rendje, közel 40 ezer ismert fajjal. (…) Jellegzetes szúró-szívó szájszervük van. Az alsó ajak a felső ajak egy részével együtt csőszerű szipókát alkot. Ebben négy szúrósörte van, amelyek a két rugóból és két állkapocsból alakultak ki… Nyálat juttatnak a növényeken vagy állatokon ejtett sebbe, és felszívják a nedveket.”
(Magyar Nagylexikon)

A generalisszimusz nevét viselte egy ideig a Város, aztán levették róla, mint tél végén koponyákról a bundasapkát, de esszenciálisán nem változott semmi. Az emberek, ha nem volt muszáj, n hagyták el otthonaikat, behúzódtak a falak közé, igaz, a falakban m bíztak, sőt a falak jelentették a legnagyobb veszélyt, azon keresztül a gyomor korgását, a hangos szellentést vagy az éhes gyerek írását is hűségesen rögzítette a telefon- vagy villanyhálózat dobozába beépített készülék. Annak, mármint a készüléknek a neve is változott, igaz, nem kapott olyan magasztosat, mint a Város, hogy generalisszimusz, a népfantázia a rovarok, a heteropterák irányába indult meg.
*
Tanár pedáns életviteléről, úri modoráról, elegáns külsejéről és hatalmas tudásáról legendák keringtek a Városban. Korán kelt, fél óra kocogás szürke melegítőben, torna, mosakodás, gyors reggeli, gondos öltözködés, a bibliotékában kötetek, szemelvények kiválogatása az óráira.
Senki, még a tanítványai sem tudták megelőzni a köszönésben, ha felbukkant az utcán egy ismerős arc, ő, a Tanár szép ívben emelte meg a kalapját.
Háromszáznál több verset tudott könyv nélkül, prózát is gyakran idézett emlékezetből, tanítványai próbálták rajtakapni, követték ujjbeggyel a szöveget a padokban, hátha kihagy egy kötőszót, hátha fölcserél két sort vagy strófát, de sikertelen volt a kísérlet. Puha bariton hangján hibátlanul recitálta a klasszikusokat, a moderneket, a világirodalom nagyjait, sőt szakszövegeket is.
Jelszava volt: 10 versért 10-es! S valóban meg is adta annak, aki, napokra, hetekre felosztva, elszavalta az osztály előtt a szabadon választott tízet.
Tűzbe mentek volna érte. Még a megátalkodott trehányak is összeszedték magukat, becsület dolga volt ismerni a nemzet irodalmát (Mindig így emlegette!), a nyelv gejzír-kitöréseit, és szent feladatnak számított a sziszifuszi küzdelem a megmaradásért.
Becsület és megmaradás. Sötét lyuk, antianyag a Fekete Ház ügynökeinek. Ők szerelték az éber készülékeket a falakba.
Arról volt híres a Fekete Ház, hogy működése soha nem állt le. Nagy volt a jövés-menés hajnalban, délben, éjszaka, ünnepnapokon; inkább különös malom volt, mint ház, furgonok, terepjárók, fekete csajkák hordták be az anyagot a zúzdába, s ugyanazok hordták ki napok vagy hetek múlva a törmeléket.
A névadás ez esetben is bonyolult gyűrődéseken ment át a népfantáziában, az emberek láttak képeket tévéhíradókban a Fehér Házról, szemtanúk is beszámoltak róla, azt mondták, túl kicsi, nos – ha ott, az Óperenciás-tengeren túl van Fehér Ház –, akkor itt, a Városban legyen Fekete Ház, mondták, s találó volt a szín megválasztása, mert kőszénnel tüzeltek sokáig, koromszínű lett a nagy, komor épület, és a Hivatal fekete céljaival is tökéletes harmóniában állt.
A személyzet állandó készenlétben volt, hullámzott, mint a csalán tenger, nem ismerték a csendes, békés délutánokat, a sétát, a kedves kirándulást, süppedős fotelben a szundikálást, úgy különböztek a Fekete Ház ügynökei a közemberektől, mint – mondjuk – a heteropterák a hattyúktól, ingerülten és felajzottan lesték a zsákmányt, áldozatok után kutatva járták a Várost, minden mozdulatuk alá volt rendelve a Szent Eszmének, amely érdekében követni, megfigyelni, ellenőrizni kell a lakók tetteit, cselekedeteit, kapcsolatrendszerüket, be kell pillantani az agytekervényeikbe, sőt kifinomult módszereikkel még az álmok mélységesen mély kútjából is tudósításokat kötelesek felhozni.
Szakma volt ez, rangos, előkelő, igaz, a kiképzéseken fárasztó gyakorlatokat végeztek, a „szúró-szívó szájszervük” fejlesztése évekig tartott.
– Legyen helyes arány az áldozat sebébe pumpált méreg és a kiszívott vér között! – mondták felkészítőkön az oktatók. – Nem kell félni az önmérgezéstől, a Hivatal gondoskodott a munkatársak immunitásáról. És eldobni, mellőzni minden filantróp kényeskedést! A tizedelés, az irtás egyidős a fajjal, a cro-magnoni ősember nem csak tizedelt, hanem tarolt is, a Fekete Ház sem működhet áldozatok nélkül, inkább pusztuljon egy tucat ártatlan, minthogy megmaradjon egyetlen egy bűnös, s ha nem kerül senki horogra, akkor tenni kell arról, hogy legyen áldozat, ezernyi módja, eszköze van az áldozat-termelésnek: provokáció, színlelt ellenzékiség, ital, kábítószer.
*
A Tanár minden irodalomóra előtt arra kérte a tanítványait, énekeljenek el egy népdalt. Az is költészet. Mégpedig rangos! Ismételni nem szabad!
A négyéves ciklus mérlege hasonlatos volt az ő verstudásához, több száz népdaltól zengett az iskola, amit – a Fekete Ház ügynökeinek nagy bosszúságára –, széthordtak a diákok a Városban.
Szokása volt az is a Tanárnak, hogy életművekből szimbólumokat keresett ki: Janus Pannonius dunántúli mandulafája, Balassi kardja, Szenczi Molnár Albert híves pataka, Arany János kapcsos könyve, Mikszáth pipája, Petőfi négyökrös szekere, Benedek Elek Lavalliere- és Kosztolányi csokornyakkendője, Pilinszky kámzsája, Veres Péter fehér inge, fekete lájbija, Szabó Lőrinc sokdioptriás szemüvege, József Attila kékítője, Ábel kunyhója, Sztána Varjúvára, Marosvécs kastélya és így tovább, ezekre úgy építkezett, mint a mérnökök az ünnepélyesen lerakott alapkőre; nézzétek, fiatal barátaim, mondta, hétköznapi tárgyak nevei ezek, de a líra gyöngyházszínű felhőin elíziumi mezőkre vándorolnak, kifakul prózaiságuk, csillogásukból a lélek, a gondolat szivárványhídja áll össze, s vetül az égre.
Ilyen választékosan, ilyen szóvirágosan fogalmazott a Tanár, ami fejfájdítós gondot és bosszúságot jelentett a Fekete Ház ügynökeinek, mert nehéz volt lefordítani, s még nehezebb volt kihámozni gondolatfutamaiból az allúziókat, a célzásokat, a kétértelműségeket, az aknamunka alattomos megjegyzéseit.
Irodák működtek a Fekete Házban, tollbérencek fordították a lehallgatókészülékek szövegeit, nemcsak az iskolákban, hanem a hivatalokban, kocsmákban, magánlakásokban, ebédlőkben, hálószobákban elhangzott szavakat, kettétört, elharapott, megbicsaklott mondatokat, ritkán fogcsikorgatva kirobbanó káromkodásokat.
*
A Város úgy erősítette föl a Tanár tetteit és cselekedeteit, mint egy hatalmas transzformátor, szállóige lett egy-egy kijelentése, intelmeit átvették a szülők, még a papok is beleszőtték prédikációikba, ami főbenjáró bűnnek számított, és mérhetetlenül nagy kárt okozott neki, a Fekete Ház ennek alapján fogalmazta meg fő vádpontjait: lázító, bujtogató, mételyes gondolatok terjesztője, halált hirdető, huhogó, éjszakai kuvik.
De nem volt könnyű megbirkózni a Város ítéletével, izzadtak is rendesen az ügynökök. Munkastílusukhoz hozzátartozott a fokozatosság, ezért először a presztízs, a tekintély lerombolásának stratégiáját dolgozták ki.
– Úgy kell meglékelni a nimbuszát – adta ki a parancsot a főnök –, mint a jéghegy a Titanic luxushajót, ne legyetek finnyásak, a cél szentesíti az eszközöket, terjesszetek rémhíreket róla, írjatok vagy írassatok a besúgókkal fiktív, anonim leveleket, s küldjétek el a címére, éjszaka, éjfél után hívjátok fel telefonon, s ha nem elég a csengőriasztás: olvassatok be neki, remélem, a szókincsetek elég gazdag.
A Város sokáig ellenállt. Szerette kedvencét, a Tanár nélkül nem zajlott le sem ünnepély, sem évfordulós megemlékezés, a sajtó vezércikkeket kért tőle, s ami fő bűnének számított, a hiányzó tankönyv pótlására, megírta briliáns, kis irodalomtörténetét, amit a helyi újság folytatásokban közölt: percek alatt elkapdosták a számokat a bódékból, bekövetkezett a hihetetlen botrány, hiánycikk lett egy lap.
*
A Tanár tisztában volt az erőviszonyokkal. Nem hitt a parittyás Dávidok győzelmében, gyakran elmélkedett arról, hogy a növény, a virág, de még a daliás tölgy is kiszárad, ha élősködő, ha parazita pusztítja a gyökerét, és idézte, talán túl gyakran idézte a Költő két sorát: „Lassan hervadni el, mint a virág, /Amelyen titkos féreg foga rág”.
Egy, egyetlenegy illúziója maradt. Szentélynek hitte szeretett szakmáját, az irodalmat, a „ius divine”, az isteni jog védelmét remélte attól, ami aziliumot, sérthetetlenséget biztosít neki, akárcsak az ókori görög templomok az üldözötteknek. Tévedett. A heteropterák korában megváltozott a világ vegyjele, már nem menedékhely volt a művészet, hanem kaszaverem, visszacsapott rá, mint az ősök felajzott íja.
Közveszélyes személy lett a Tanár a Városban, mert a gyakran ismételt szállóigéit, axiómáit átvették a diákok, szülők, az ismerősök, beleszőtték beszédjükbe, s gyanútlanul hivatkoztak rá. Elegendő volt kiejteni a négy veszedelmes szót: „titkos féreg foga rág”, mindenki tudta, a titkos férgek, mert a lehallgatókészülékek neve, a heteroptera névvátvitellel átterjedt a Fekete Ház ügynökeire, kezdték őket is így nevezni.
Ezt is tudták. Mindent tudtak. És semmi nem maradt büntetlenül, gépezet hibátlanul működött, elégtétellel nyugtázták a rájuk szórt sot, abból tudták, hogy aki ellensége a Fekete Háznak, az ellensége Szent Eszmének.
Teljes fegyverzetben sorakozott fel most már nemcsak a Tanár, hanem az egész Város ellen a Fekete Ház minden katonája. Tudták, nem elég elszívni az életnedveket, vágni, döfni, pusztítani kell, arravaló .négy szúrósörte”.
*
Két csillagszemű fia volt a Tanárnak, két briliáns gyöngyszem, és egy csupa-lélek, rajzművész felesége.
Mivel megalázónak tartották otthonukban a suttogást, a cédulák irogatását, leszoktak a társalgásról, a beszédről. Zenébe és festészetbe menekültek. Hangokból, dallamokból, fúgákból, színekből, formákból, vonalakból szavak nélküli világot, otthont, hazát teremtettek maguknak. Bach, Mozart, Liszt, Kodály, Bartók családtagnak számított, s mivel a Tanár imádta a taljánok nyelvét, és rajongott Itáliáért, állandó háttérzenéjük lett Mendelssohn Olasz szimfóniája.
A család minden tagja zenélt. A Tanár hegedült, a feleség gordonkázott, a fiúk váltogatták a trombitát, a furulyát, a kürtöt, a gitárt, nagyszerű kvartetté álltak össze, de volt olyan napjuk is, amikor lerakták a hangszereket, és reneszánsz madrigálokat énekeltek; szállt szép otthonukban a muzsika, amit magukba szívtak a falak, a Fekete Ház nagy bosszúságára a heteropterák prelúdiumokat, csodálatos fúgákat, nyitányokat, szviteket, oratóriumokat rögzítettek, amit nem lehetett lefordíttatni és jegyzőkönyvbe venni.
*
Kiváló stratégák vezették a Fekete Házat. Aprólékos tervet dolgoztak ki. Nagygyűlést hívtak össze, amelyen egyetlen tárgy, egyetlen téma és cél a Tanár megsemmisítése volt.
Siserahad egy szál ember ellen.
– Meg kell szabadítani a Várost a Tanártól – mondta a Főnök. – Ki kell húzni a méregfogát. S ha az nem elég, el kell tiporni.
Lépésről lépésre valósították meg a tervet.
Beköltöztettek a Tanár szomszédjába egy népes lumpen-családot. Infernói zajjal, kiabálással, veszekedésekkel törték össze a kvartett-muzsikát, a lágy, édes madrigáldallamokat. A szép, új világ tükörképe, kétarcú lett a panel: egyik lakosztályban líra, muzsika, másikban obszcenitás, brutalitás, hangorkán.
Köztük a vékony fal, benne a heteropterák.
A Fekete Ház a csápjait először a fiúk után nyújtotta ki.
Az ügynökök behívatták őket az igazgatóhoz, aki az ő emberük volt s felszólították a kollaborálásra. S mivel ők felháborodva utasították vissza, kegyetlenül megbosszulták. A behódolt tanárok gyötörték őket, hibás feladatok megoldására kényszerítették, jegyeik leromlottak, a bukást is kilátásba helyezték. Mivel addig éltanulók voltak, mindenki tudta, az apa miatt van mindez, őmiatta szenvednek.
Az ülésrendet az osztályfőnök határozta meg, utasításra olyan iskolatárs mellé helyezte a Tanár fiait, akinek a belső zsebükben ott volt a heteroptera.
Iskolai ünnepeken a Szent Eszmét dicsőítő ódákat osztották ki nekik, a fiúk azt megtagadták, emiatt fegyelmi bizottság elé citálták őket, kilátásba helyezték a kicsapást.
S mivel a fiúk gyötrésével nem értek el eredményt, behívatták a feleséget a Fekete Házba.
Ez jelezte, a gátszakadás megindult.
*
Az iskola díszítése mindenhol a rajztanár feladata volt. Azzal vádolták, reakciós, nacionalista, dekadens a munkája.
A Tanárra még nem tették rá iszonyatos mancsukat, túl nagy volt a tekintélye, tartottak a Várostól.
Vártak. Az idő nekik dolgozott. Az idő a Fekete Ház lakája lett.
Körbe-körbe, mind kisebb köröket írva, közeledtek a Tanárhoz.
Rokonokat, tisztességes kollégákat, barátokat hallgattak ki, pofoztak föl, s akiket megvertek, akiket reflektorral szembevilágítottak, akiket estétől reggelig faggattak a vallatószobában, azokra ráolvasták: azért lettek ellenségei a Szent Eszmének, mert kapcsolatot tartanak a Tanárral, ő fertőzte, mételyezte meg őket.
Első céljukat, a bizalmatlanság állapotát elérték.
Kezdtek kitérni előle az utcán. Ha meglátták távolról, átmentek a másik járdára.
Kimaradoztak a látogatók. Még a félénkebb rokonok is kimentették magukat, nem mentek el névnapi, születésnapi ünnepségekre.
Féltek.
Ritkábban kértek tőle cikket, esszét, tanulmányt a szerkesztőségek. Mentegetőzve tagadták meg egy-egy írása leközlését, mert kartácstűzzel pusztított a cenzúra.
De semmi sem ingatta meg a Tanárt. Elvégezte a reggeli szertartásos programját, s derűs arccal, szürke kalapját meg-megemelve ment a líceumba rajongó tanítványaihoz.
*
A stratégia tábornokai harmadik, utolsó előtti rohamra utasították a heteropterákat.
Éjfél után, máskor hajnalban szólalt meg a telefon. Utána néma csönd. A csengőfrász beköltözött az idegekbe.
Egy hétig gyakorolták ezt, akkor a csendet fölváltotta a fenyegetés, a szitkozódás. Nem, mondatok nem hangzottak el. Felszólítás sem, csupán obszcén szavak. Arra is volt gondjuk, rezes, rekedtes legyen a hang.
Postán levelek érkeztek. Ezek kétfélék voltak. Júdásnyelven ajánlott ismeretlen személy összeesküvést a Szent Eszme ellen. Más levelekben, aláírás nélkül nyílt, durva fenyegetés: „Kitörjük a nyakad, hitvány reakciós!”
Rendületlenül állta a rohamokat a Tanár. Nem ismerte a félelmet, de a kialvatlanság kezdte felőrölni az idegeit.
Legszebb vonásai torzultak, tűntek el: a derű, a jókedv, az optimizmus.
Néha elnyomta az álom, ezekben a delíriumos állapotokban óriásrovarok jelentek meg, akiknek a „két rágóból és két állkapocsból” kifejlődött „négy szúrósörtéi” soha be nem gyógyuló sebeket ejtenek.
Depresszió tünetei jelentkeztek.
*
Az offenzíva negyedik fázisa következett. Berendelték a Tanárt a Fekete Házba, s mivel nem volt hajlandó teljesíteni a parancsot, fekete autóval jöttek utána.
Természetesen éjszaka.
Belökték a hátsó ülésre. Másfél napig faggatták, három-négy heteroptéra kérdés-zuhataga omlott rá.
Különös, nagyon különös helyzet állt elő.
A Tanár legszebb eszméi, a tisztesség, az őszinteség, a becsület, a hűség, emberség, jóság előjelei változtak meg a Fekete Házban.
Bűn lett az erényből.
Már nem a fekete autóval szállították haza, hanem dubával. Furgonnal.
Kellett az elszállítani a termelést. így nevezték. Házkutatásra jött a heteroptérák erre a célra kiképzett rohamcsapata.
Éjszaka volt. A feleséget és a két fiút belökték a konyhába, és feldúlták a lakást. Könyvek és kéziratok után kutattak.
Még őket is meglepte, hogy a Tanár briliáns irodalomtörténetét kiegészítette, folytatta, tizennégy füzetben letisztázva lapult az ágyneműtartóban.
Nehéz csizmákban cammogó heteroptérák hurcolták le kosarakban, ládákban a zsákmányt a furgonba.
A szomszédok lesötétített lakásaikban visszatartott lélegzettel, félve, rettegve olvasták ki a hangokból a történés részleteit.
A hatalmas könyvtárt is megtizedelték.
Történelemre és nyugati irodalomra vadásztak.
Megtelt a furgon. Vitték egy nagy humanista bűnjeleit.
*
Az egyhetes néma csend rosszabb volt a csengőfrásznál.
Időbe telt, amíg a zsákmányt feldolgozták, lajstromozták, katalógust állítottak össze.
Egy hét után jöttek a Tanárért.
Zuhogtak most is a kérdések és a vádak, annyi különbséggel, hogy most már verték, arcába sújtottak ököllel, kéziratkötegekkel, keménytáblájú könyveivel, az irodalomtörténet vastag füzeteivel.
Akkor rokkant meg, akkor hullott össze, amikor megmondták neki, tönkre teszik a fiukat. Nem fogják megengedni nekik, hogy akkora dinoszaurusszá váljanak, mint az apjuk.
Ez hatott.
Minden jegyzőkönyvet aláírt.
Minden bűnét beismerte.
Tiszta volt az agya.
Ha ő nincs, megmaradnak a fiai és az imádott feleség.
Kilökték a kapun, gyalog szédelgett haza.
Húsvét szent ünnepére készült a világ.
A Tanár nagypénteken belépett a kaukázusi krétakörbe.
Csak egy módon mentheti meg a fiait.
A padlás egy részét szárítónak használta a lépcsőház.
Erős kenderköteleken lógtak a fehérneműk, ágyneműk.
Oda ment fel a Tanár.
Kenderkötéllel a nyakán ugrott a semmibe.

*
Szikszay Jenő brassói magyartanárt 1977. április 11-én halálba kergette a román titkosrendőrség.

Forrás: Székelyföld, 2019/11. szám