Eléldegélsz szobád egyik védettebb sarkában,
végképp félrehúzódva a teremtő
társadalom lánctalpai közeléből.
Valami kockás pléd alatt
vársz az ülepedő alkonyatra,
mint ahogy legszelidebb szerződéseid
is szomjazták folyton az öröklétet.

Minden csak kacat-maszat,
igaz és hamis immár
egyetlen bűzlő halmaz,
oly egymáshoz idomuló,
hogy eltünik minden változat :
könny és mosoly csak sebfoltozó.

Az úton nagy robajjal
elhalad egy megkésett hóeke
s ablakod megzörren,
mintha csontujjakkal kocogna
valaki rajta: tarkódon legördül
egy jéghideg csepp.