2020. március 12-ikét írunk, és a világjárvány elleni háború neheze csak most kezdődik, legalábbis Európában, ahol az új megbetegedések száma mértani haladvány szerint nő: a szaporodási ráta 2,2, ami azt jelenti, hogy egy ember általánosan 2,2 személyt fertőz meg. Amíg ez az érték 1 alá nem csökken, amikor is a terjedés fokozatosan lelassul, addig a ragály – kínai nevén hszinhszing kuancsuang pingtu fejjen sicsien, ami új típusú koronavírus járvány-incidenst jelent – tovább terjed. A 2,2-es ráta magasnak számít, ez az aggodalom egyik fő oka, amellett, hogy nincs ellene védőoltás; a nálunk is áldozatokat szedő influenza szaporodási rátája 1,3.
Fontos jellegzetessége a mostani járványnak, hogy fertőzési képessége és a halálozási arány főleg a hetven év fölötti férfiak esetében magas, aminek frissen felfedezett tudományos magyarázata, hogy szervezetükben nagyobb számban alakultak a vírusok tapadására alkalmas fajlagos receptorok. Hogy ezt az aszimmetriát miért alakította ki az evolúció, és hogy még milyen jelenségek magyarázhatók vele (például a nők hosszabb élettartama, vagy hogy a gyermekek életét kevésbé fenyegeti, szerencsére, a mostani járvány), az egyelőre megfejtendő titok.
Tény, hogy a vuhani vírus – amelyet az Egészségügyi Világszervezet (World Health Organization, WHO) Covid–19 tudományos néven fogadott el – már tavaly decembertől világjárványt okozónak számít. Közben azonban, legalábbis nyilvánosan, senki sem beszélt még pandémiáról, a kormányok különösen nem, feltételezhetően óvatosságból, lehet, hogy politikai számításból. Január végén levélben kérdeztem meg Barabási Albert-Lászlótól, a hálózatkutatás világhírű szaktekintélyétől: „Gyanítom, hogy a járványok kialakulásával, terjedésével kapcsolatban a hálózatkutatóknak van szava, kérdésem most egyszerű: véleményed szerint van-e esély rá, hogy a kínai koronavírus okozta járványból pandémia legyen?” A válasza határozottságával meglepett, hiszen még akkor is csak jóslatokat, spekulációkat, becsléseket lehetett hallani: „Már az, csak még nem vallják be.”
A koronavírusok legújabb tagjának támadása felveti az emberiség-léptékű védekezés kérdését, talán legélesebben a történelem folyamán. Az emberi populáció mértéktelen megnövekedésével, a globalizációval, a személyek, az áruk és az információ forgalmának soha nem látott megnövekedésével jelentősen fokozódott a veszélyek lehetősége is. Mindezzel messze nem tartott lépést a társadalom, mondjuk úgy: az emberi ráció fejődése, és különösen nem a politika vezetők felelősségtudata. A politika, a közélet szervezése, irányítása valójában mindig is érdekek harcát is jelentette, ma azonban inkább a közhatalomból való részesedésre vagy a közhatalom döntéseinek egyéni vagy klikkérdekek szerinti érvényesítésére szolgáló eszköz, törekvés. A klímaválság, de több más globális válság is (mint a világélelmezési, gazdasági, fegyverkezési, migrációs válság, a globális kihatású lokális válságok, háborúk stb.) jó részét súlyosbítja a politikusok önzése, okos kompromisszumokra, win-win játszmákra való képtelensége, ugyanakkor az emberi társadalom összességében is mintha egyfajta globális Alzheimer-kórba süllyedt, nem egyszer a reprimitivizáció tüneteit mutatja. Társadalomkutatók vizsgálják az „új bunkóságot”, a reprimitivizációt (szándékosan nem írok barbarizmust és rebarbarizmust), úgy is, mint olyan jelenséget, aminek folytán gyengül a társadalomnak a vezetők felelősségtudatába, racionalitásába és az intézmények működőképességébe vetett hite.
Hogyan bíznánk meg a világ urának felelősségérzetében, amikor egyszerűen kultuszt űz a kiszámíthatatlanságból, a hirtelen, indulatos döntésekből, és – ahogy egy cikk címe mondja – „végleg szakít a civilizált viselkedéssel”?
Hogyan vezethet igazságos, demokratikus döntésekhez az autoriter gondolkodás, aminek lényege, hogy kiöli a vitakultúrát, fokozza a kultúraharcot, az intézményesített antiszemitizmust, a gyűlöletkeltést, a nyilvános mosdatlan szájúságot?
A vírustámadás szomorú tanulságként igazolja, hogy a sportlétesítmények és a költséges kamukonzultációk helyett érdemesebb, fontosabb (lenne) az egészségvédelem fejlesztése, a sokat hangoztatott nemzeti érdek szempontjából is.
Romániában a politika egyetemes történetének leggroteszkebb helyzete állt elő: az államelnök ismételten azért jelölt ki miniszterelnököket, hogy azokat a parlament buktassa meg, s teljesülhessen rögeszméje, az előrehozott választások – nem egy lakája már kétharmados, alkotmányozó liberális többségről álmodozott.
Szerencsére a vírusjárvány és Románia különös veszélyeztetettsége nem csak ennek erőltetésében akadályozta meg, hanem meghiúsította a kormányzatnak azt a tervét is, hogy az egészségügy magán-kisajátítására vonatkozó tervek ismert ellenzőjét, Raed Arafatot leváltsák tisztségéből – így a Covid–19 elleni harcban reménykedhetünk a szakemberek munkájában, erőfeszítéseiben, amelyekről még az új erőre kapott bilincses happeningek sem vonhatják el már a figyelmet.
Éppen ma az is kiderülhet, hogy – a járvány elleni védekezés parancsára – lesz egy „stabil” kényszerkormányunk, az államelnöki álom végeredményeként élén egy viharvert idegzetű, minden eddigi vizsgáján megbukott szomorú bohóccal.
Persze, ahogy nyugatibb kollégája mondaná, innen szép nyerni. Egyelőre a koronavírus elleni harcban, utána jöhet a többi diadal…
Régen gyanítom, talán már említettem is: egyre erősebb a meggyőződésem, hogy a populista vezetőket nem annak ellenére választják meg, hogy bunkók, hanem éppen azért, mert azok. Ily módon a választók végül azt kapják, amit megérdemelnek.