Egy kis év végi számtan

Akinek nem fő foglalkozása a számokkal való bíbelődés, könnyebben megért most engem. És talán nemcsak engem. Mert ugye más is van úgy, jól hallja, hogy ketyeg az óra, de nem figyel oda. Ha oda is figyel, csak arra kíváncsi, vajon a pontos időt mutatja-e, mert számára az a fontosabb, a pontos idő, arra nem gondol, hogy az óra ketyegése nem más, mint az idő múlása. Ahány ketyegés, annyi elmúlt idő. Piciny idő persze egy ketyegés, de ha csak épp ilyen picit gondolkozik az ember, sajnos, reá kell jönnie, hogy ezekből a piciny időkből lesznek a percek, az órák, a napok, az évek, amiképpen a közismert sláger ezt már gyönyörűen megmagyarázta.
Az ember hajlamos arra, hogy csak gyönyörködik a naplementében. S eszébe sem jut, hogy eltelt egy nap. Arra is hajlamos, hogy szép őszi sétára menjen az erdők közelébe, még hulló levelekről szóló versek is jutnak eszébe, csak az nem, hogy eltelt ismét egy nyár.
Hanem ilyenkor, esztendő végén, egyre többször jut eszünkbe a számtan. Még ennyi nap, még ennyi és ennyi óra. Amint a szilveszter közeleg, vagyis az a bizonyos éjfél, csak azt vesszük észre, hogy körülöttünk mindenki számol, s úgy rendezi, úgy osztja be az idejét, hogy egy pillanatra sem felejti el, mennyi idő van még az esztendőből. Megannyi tudósai leszünk hirtelen az idő mérésének és számontartásának, mintha nem lett volna módunk az esztendő folyamán az idő számolására.
Be kell hogy valljam, én nemcsak számolom, hanem fájlalom is az esztendő utolsó perceit, mintha nem tudnám az év folyamán szépen beosztani a múló idő fölötti búsulnivalómat. És nem is tudom, csakugyan; azért nem tudom, mert nem jut eszembe az idő számbavétele és beosztása. Nem jut eszembe, mert milyen az ember: csak akkor jut eszébe a számtan, amikor már fogy a számolnivalója…

Forrás: Új Élet, 1975/24. szám