Hó nuku, hőmérséklet 20 C fok. Háy Béla füstölögve bóklászott a meglehetősen néptelen főutcán. Füstölögve? Háborogva, amiért már megint így megtréfálta őket ezzel az idővel az úristen. Bezzeg régen, úgy jó húsz éve még milyen szépen pilinkélt a hó karácsonykor. Az emberek békések és figyelmesek voltak egymáshoz: jó napot, Kovács úr, boldog karácsonyt, Szabó kolléga, üdvözlöm a kedves feleségét! Ma mindenki jön-megy, rohan, és jobb esetben rád sem hederít, szinte láthatatlan vagy a számára. Másik része a legártatlanabb szavadra is úgy ugrik neked, mintha azonnal meg akarna fojtani. Szerencsére nála ilyen nincs. Nála mindenki figyelmes, és törődik a másikkal – szálltak szerte szét gondolatai a térben és időben, miközben be-bekukkantott egy-egy kirakatba. Rend, gerincesség és tisztelet. Ez a stúdiója szlogenje. Kis mikrovilág a makróban. Olyanok is ők, mint egy nagy család, ahova az egész stáb örömmel jár dolgozni. Nincs is olyan nap, hogy meg ne kérdeznék: ma hány kilót fogyott, főnök úr? Tudniillik fogyókúrára fogta a háziorvosa.
– Vagy lefogy, vagy elhájasodik a szíve, a többiről nem is beszélve, és akkor már csak odafönt igazgathatja valamelyik mennyei tévé ügyeit – adta be az ultimátumot a vén zsivány.
– Többi? Mi baj lehet még ebből? – szeppent meg, no persze, ki nem rezelt volna be a helyében?
– Soroljam? Magas vérnyomás, depresszió, epekő, cukorbaj, szívizominfarktus, stroke… Az egész csak idő kérdése.
– Jaj, elég, elég! Megadom magamat. Mondja el gyorsan, mit tegyek, hogy újból visszazsugorodjak 75 kilóra!
– Brávó, igazgató úr! Ezt vártam magától. Egy: diéta. Keressen meg egy dietetikust, és tartsa magát szigorúan az előírt étrendhez! Kettő: életmódváltozás…
– Ezt mondtam én is – tett rá a felesége otthon még egy lapáttal. – Egyél keveset, mozogj sokat. Pofonegyszerű, csak akarni kell, ugyebár.
– Igazad volt – ismerte be bűnbánóan –, de ne búsulj holnaptól kezdve minden másképp lesz.
Kezdte azzal, hogy mindenből háromszor kevesebbet evett, mint azelőtt. Fehér kenyér, zsír, kövér húsok, édesség kizárva. Hogy milyen gyötrelembe kerül betartani ezt a diétát, csak az tudja, aki maga is átment hasonló tortúrán.
– Büszke vagyok rád, Pufikám, és hidd el, borzasztóan sajnálom, hogy így meg kell szenvedned néhány vacak kilóért – dicsérte meg a felesége, Szerénke.
Ugyanígy szánták munkatársai a Stúdióban is, mi több, elhatározták, hogy szolidarizálnak a főnökkel. Ennek érdekében kihirdették az általános diétaprogramot, és kifüggesztettek egy grafikont, ahova napról napra beírták ki hány kilót fogyott a tévénél – emlékezett vissza Háy Béla a kezdeti napokra. Hónap végén volt a díjkiosztás, amit természetesen mindig ő nyert meg. Sikerén felbuzdulva bevezette a reggeli aerobicgyakorlatokat is. Ez már kevésbé tetszett a hölgyeknek, uraknak. Szólni azonban senki sem mert ellene. Mire mégis összeszedte volna a bátorságát valaki, már le is vette a napirendről mindkettőt.
– Pufi, Pufi, így akarsz te lefogyni! – sápítozott Szerénke.
– Nem bírom, nem megy. Ha beledöglöm is, enni és pihenni akarok.
– Hát… most mit mondjak? Az biztos, hogy nem sokáig bírtad szusszal, barátom. Más szóval, már ne is haragudj, de nincs benned elég kitartás.
– Bennem?
– Benned.
– Oké, ebben is igazad van – ismerte be pirulva. – Gyönge akaratú, puha ember lett belőlem.
– Az. De ne búsulj, majd ha megüt a guta, már nem lesznek ilyen gondjaid. Most már csak arra vagyok kíváncsi, mit szólnak a stúdióban mindehhez.
– Hogyhogy mit? Helyeslik. Legalábbis remélem, mert nálunk valamennyi dolgozó együtt érez a főnökkel. Na nem azért, de mi olyan vagyunk, mint egy…
– Nagy család. Tudom, és büszke is vagyok rád, amiért ilyen bámulatos teamet neveltél ki magadnak.
– Na látod! Ezek szerint semmi gond, a férjed ezt is simán megoldja. Köszönöm, hogy olyan lelkesen támogatták a fitneszprogramot – jelentette be másnap a stúdióban. – Sajnos kellemetlen hírt kell közölnöm. Bizonyos okok miatt, melyekre most nem szeretnénk kitérni, le kell fújnom a programot. Ellenvetés van? Nincs? Köszönöm, hogy ezúttal sem kellett csalódnom önökben, és aki ezentúl diétáról vagy aerobicről próbál beszélni, az máris kereshet új munkakört magának – tette hozzá tréfásan.
– Éljen!
A torna tehát kiesett. Helyette mindennap kiugrott (ugyancsak orvosi utasításra) a városba sétálni. No, az gyorsan ment, miután maga is ott lakott a főutcán. Pár lépés s már koptathatta is az aszfaltot. Hetente egyszer fürdött, pontosabban úszott, ám ide is csak gyalog mehetett. Haj, nehéz ám egy kövér ember élete! Bezzeg a soványak! Azok nyugodtan bevághatják magukat a kocsiba, és, hipp-hopp, ott legyek, ahol akarok, plusz bármennyit ehetnek, mégsem híznak egy grammot sem. Mindezek tetejében még piszokul egészségesek és fittek is. Nekik nem kell folyton nyögni, izzadni, és a cipőjüket is gond nélkül befűzik. Becsületszavára irigyli őket, sőt, már-már ingerlik is a soványak.
Milyen melegen süt a nap! Mintha nem is lenne karácsony. De most már elég a sétából, teljesítsük Szerénke kérését, melynek értelmében meg kell hívnia egy szegény embert, lehetőleg hajléktalant ebédre. Nagy hülyeség, de hát ez az asszony határozott kívánsága, ugyanis ő… izé … baptista, és náluk állítólag ez a szokás karácsonykor. Vagy a katolikusoknál is? Eh, egyre megy, hívjunk hát meg valakit! Talán azt a vörös hajú, piros dzsekis lányt ott a bisztró előtt.
– Bocsánat, meghívhatom egy ebédre?
– Naná, hogy meghívhat, ha már olyan kedvesen invitál – fordult hátra egy erősen kisminkelt, 35-40 év körüli hölgyemény.
– Az anyját, messziről de fiatalnak láttalak! – borzadt össze Háy Béla. – Bocsánat, összetévesztettem valakivel.
– Igen? Sebaj, attól még nyugodtan meghívhat, de nem mehetnénk valami jobb helyre? Na ne féljen, nem vagyok ám olyan drága, mint képzeli.
– Maga, hm, hajléktalan, mert ha nem…?
– Olyan fontos ez? – pislogott értetlenül a dzsekis hölgy.
– Nekem nem, csak tudja, a feleségem…
– Aha, tehát hármasban. Ebben az esetben hatezer a tarifa.
– Miféle tarifa! Ja, vagy úgy! – kapott észbe a szerkesztő. – Ajánlom magamat.
– Sok? Legyen ötezer, de egy fillérrel sem kevesebb.
– Boldog karácsonyt! – aprított el sietve, még mielőtt meglátná ezzel a ribanccal valaki.
Szegény Magyarország, hova jutottunk! Bezzeg az átkosban szóba sem jöhetett efféle. Prostik persze voltak akkor is. Pult alól. No, ez sem éppen erkölcsös, de legalább diszkréten, kulturált körülmények között árulták a nők magukat, miközben ma… Láthatják! Ma már apróban vagy akár a nyílt utcán is gyúrják a szexipart. Mi, hogy a szabadságba ez is belefér? Lehet. Neki nem, jóllehet sem vallásos, sem kommunista elvek nem vezérlik.
A szentségit, mindjárt delet harangoznak, és még egy vendéget sem talált a nejének – pásztázta végig tekintetével a főutcát. Hirtelen két traccsoló férfira lett figyelmes. Az egyiket mint­ha ismerné. Mi az, hogy ismerné? Ismeri, ez bizony régi iskolatársa, Paál Artúr. Ő éppen jó lesz vendégnek.
– Szia, Artika! Bocsánat! Beszélhetnék veled négyszemközt?
– Béluci? Nahát, öregem, de régen nem láttalak! – ölelte át az egykori osztálytárs.
– Viszlát! – búcsúzott el Artúr ismerőse a férfitól. – Majd felhívunk telefonon, ha akad véletlenül valami.
– Ráérsz? Mit szólnál hozzá, ha meghívnálak ebédre?
– Nagyon rendes vagy, de hát nem akarlak épp karácsonykor zavarni.
– Ellenkezőleg: segítesz – magyarázta el a Háy Béla, mi célból bóklászik itt a centrumban.
– Rendben, el van vacsorázva, illetve ebédelve. Mellesleg hogy a csudába tudtál ilyen marhául elhízni?
– Te meg lefogyni. Szinte hálni jár a lélek beléd, Don Juan.
Valamikor így becézték, irigyelte is érte rendesen. És nemcsak ezért. Remekül gitározott a nyavalyás, és az osztályban leghamarabb neki vett motorbiciklit a fatere. A csajok persze imádták, így nem csoda, hogy miatta egy lánynál sem rúghatott labdába.
– Íme, a vendégünk! – mutatta be Szerénkének a hajdani nőcsábászt.
– Paál Artúr – csókolt kezet a molett asszonynak.
– Ni csak, milyen illemtudó! – nézett nagyot Szerénke. – Foglaljon helyet, és érezze otthon magát minálunk! Ti pedig – fordult a gyerekekhez –, uzsgyi, mossatok kezet azonnal! És most meséljen! Hogy s mint telnek egy szegény ember napjai? – ült le végül maga is a falatozó családhoz.
– Köszönöm a kérdést, vegyesen. Néha lődörgök, néha dolgozom, már ha van mit, kezit csó­kolom.
– Nincs szakmája, vagy csak úgy elbocsátották,
– Mondjuk úgy, hogy leépítettek. Amúgy munkaügyi előadó lennék, kérem alásan.
– Nem rossz szakma, és maga ennek ellenére sem talált egyetlen stabil, munkakönyves állást sem? – csóválta meg a fejét Háy Béla.
– Képzelje, nem találtam, és nem csak itt, Londonban sem, kérem tisztelettel, merthogy megjártam én már, kérem, Londont is.
– Hű, a bácsi járt Londonban? – kerekedett ki a nagyobbik srác szeme.
– Bizony. Igaz, nem munkaügyi előadóként, hanem gitárosként és énekesként akartam befutni, ugyanis ez a hobbim, nem mondtam?
– Nem. És sikerült?
– Akkor nem lennék itt, asszonyom.
– Konkrétabban? – kíváncsiskodott Háy Béla.
– Az ánglusok valahogy nem csípik az olasz zenét, én meg persze az övéket, ezt a dallamtalan, afroamerikai zenebonát. Mindenesetre rossz lóra tettem, az bizonyos. Ekkor fogtam magam, és…
– Átrepült Olaszba.
– Tőke nélkül? Nem mertem. Inkább hazajöttem, és…
– Folytatta a munkaügyi előadók megszokott életét.
– Á-á!
– Nem? Eszerint okult a londoni esetből, és ma már bármit eljátszik, amire csak felkérik, tudniillik nem a vendégek vannak miértünk, hanem mi vagyunk a vendégért – sóhajtott fel rezignáltan. – Akárcsak nálunk, itt a tévénél: mindig azt kell szeressük, amit a közönség favorizál, különben lehúzhatjuk a rolót a stúdióban.
– Igen? Hát ehhez én nem értek, és azon sem igen töprengtem, ki kiért van. Abban viszont biztos vagyok, hogy csak egy iparosnak lehet előírni, mit tegyen, a művésznek soha, ellenkező esetben maga a művész is iparossá változik.
– Van benne valami – tűnődött el el a kövér ember. – Maga melyik utat választotta: alkalmazkodott, vagy megpróbált a szél ellen pisilni?
– Maga mit gondol?
– A másodikat? – mérte végig egykori osztálytársát.
Pecsétes, elnyűtt zakó, borostás arc, beesett mell, pipaszárlábak. Szinte hihetetlen, hogyan irigyelhette valaha ezt a 40 éves, de 50-nek látszó szerencsétlent!
– Jó emberismerő, eltalálta.
– És… megéri? Nem lenne mégis okosabb visszatérni a kaptafához? – kérdezte az igazgató ugyancsak testes, amúgy melegszívű felesége.
– Isten uccse, már ez is megfordult a fejemben – hangolódott le egyre jobban a munkaügyi előadó. – Azt még elviselném, hogy sem nevet, sem vagyont nem szereztem magamnak, mi több, alig élek egyik napról a másikra. De legalább biztos lennék abban, hogy így is megélek, és nem kellene folyton azért aggódnom, mikor melyik zenekar szűnik meg megfelelő anyagi háttér vagy érdeklődés hiányában. Magának nyilván nincsenek ilyen gondjai – mutatott körül Paál Artúr a pazarul berendezett helyiségben. – Hej, ha én is ilyen palotában lakhatnék!
– Na, azért én sem élek ám olyan gond nélkül – dőlt hátra székén jóllakottan Háy Béla. – Maga legalább egészséges, de nézzen rám, barátom! Tudja, hány kiló vagyok momentán?
– 110?
– 140, kedves uram, 140, és ez már nem játék. Van fogalma arról, ez mit jelent?
– Mit?
– Magas vérnyomást, depressziót, epekövet, szívizominfarktust, stroke-ot, cukorbajt…
– Jézus Mária, ennyi betegségben tetszik szenvedni?
– Még nem, kivéve a magas vérnyomást, depressziót stb. A többi egyelőre csak lesben áll. Kis figyelmetlenség, kevésbé következetes diéta, azzal nyekk, már ki is tekerték a nyakamat.
– Félelmetes – sápadozott a nyeszlett, tisztviselőből lett gitáros. – Képzelem, hányféle szert szed naponta. Aludni tud, merthogy így akár halálfélelmei is lehetnek, vagy túloznék?
– Vannak, uram, vannak, és valóban elég sokszor virrasztok. És ez még nem minden. Ezek még csak amolyan személyes problémák, melyektől esetleg még aludni is tudnék nagy néha. Ám emellé vegye, kérem, számításba a városi tévét is! Egy ilyen vállalatot fenntartani, vezetni egy gazdasági válság kellős közepén ugyancsak nem játék.
– Hát, öregem, akarom mondani, igazgató úr, az ön élete sem fenékig tejföl, úgy látom – harapott egy jókora cubákba. – Őszintén szólva már nem is olyan nagyon irigylem öntől ezt a… palotát.
– Ejha! – lepődött meg a potrohos. – Csak nem sajnál engem, Paál bátyám?
– Miért, nem kéne? Apropó, TV! Már rég meg szerettem volna egy médiaszakit kérdezni, miért nem tiltják ki a tévékből a reklámot, celebes, Való világ , Édes élet, Éjjel-nappal Budapest és hasonló népbutító műsorokat.
– Ne, ne, kezdje már maga is! Hiszen maga is jól tudja, hogy a tévé és a reklám szimbiózisban élnek egymással, ezért ha az egyik kihalna, azt a másik sem élné túl. Más szóval lehúzhatnánk a rolót nélkülük. Elismerem, megpróbálkoztak ezzel már mások is, ez idő tájt például az oroszok, de eddig még mindegyiknek beletört a bicskája. Ami pedig a dolog szórakoztató oldalát illeti, biztosítom, hogy a helyi tévékben nincsenek celebek, való világ stb., ami a többséget, kerek perec valljuk be, igenis szórakoztatja, mert mi kell a jó népnek? Panem et cirsenses: kenyér és cirkuszi játékok. Ha ezt megkapja, befogja a száját, és nyugton van. Maga nem szereti, ha béke és nyugalom van az országban? – ráncolta össze ingerülten a homlokát.
– Dehogynem, de a kultúrát, kérem tisztelettel, a minőségi szórakoz(tat)ást is szeretem, horror, vámpírok, pornó, burkoltan idealizált agresszió kipipálva, egyszóval anélkül, hogy hol magukból, hol belőlünk csináljanak bohócot.
– Tessék?
– Pufikám, a vérnyomásod… ! – figyelmeztette Háy asszony.
– Bocsánat, nem akartam cukkolni. Ha óhajtja, akár el is mehetek – mentegetődzött Paál Artúr.
A kövér ember idegesen törölte meg a szemüvegét. Micsoda sumák alak ez a giliszta! Eddig azt hitte, szánakozik rajta a muzsikás. Elég abszurd dolog, de valahogy mégis elhitte. Még meg is illetődött emiatt, holott mindvégig bohócot csinált belőle. Na ja, kutyából nem lesz szalonna, magyarán: megint kinevette, átrázta, mint annak idején nemegyszer a gimiben.
– Maradjon csak, nem cukkolt. Remélem, ízlett az ebéd, művész úr – vágott barátságos képet, miközben már ki is fundálta, miként fricskázza vissza a vendégét.
– Igazi karácsonyi ebéd volt. Szívből köszönöm. Áldja meg az isten önöket. De most már mégis mennék, ha megengedik – szedelőzködött a munkaügyi exelőadó.
– Pillanat! – tartóztatta az asszony kedvesen. – Hadd pakoljak valamit a családnak. Tulajdonképp hányan vannak otthon, művész úr?
– Négyen.
– Két perc, és máris itt vagyok – tűnt el a konyhában, és egy jócskán teletömött szatyorral tért vissza. – Fogyasszák egészséggel!
– Igazán nem kellett volna. Ilyen szegények azért még nem vagyunk – vörösödött el a gitáros.
– Karácsony van, nem? A béke és szeretet ünnepe. Legalább ilyenkor segítsünk egymáson, és persze imádkozzunk is, hogy az Úr áldja meg ezt a szerencsétlen világot. Ön szokott imádkozni, művész úr?
– Hagyd, kérlek, magánügy – intette le Háy Béla. – És ezt a pakolást sem tartom igazán jó ötletnek. Mintha egy koldusnak adnál alamizsnát. Elnézést! – vette ki Artúr kezéből a tasakot. – Duci, duci, hogy tudtad ennyire megalázni városunk egyik legtehetségesebb polgárát?
– Nem alázott meg – búcsúzott búsan Paál Artúr a szatyortól.
Az igaz, hogy nem koldus, és étel is akad otthon egyelőre, de távolról sem olyan isteni falatok, mint amivel megtölthették ezt a tarisznyát.
– Nem? Akkor viszont nyugodtan el…
– Elfogadhat néhány öltönyt cserében, melyeket akkor viseltem, amikor még belefértem egy normális szerkóba – tréfálkozott Háy Béla. – Sajnos nem sokáig, éppen ezért szinte újak még, és a minőségük sem utolsó. Ezzel már remélem, nem alázom meg a művész urat sem.
Az asszony értetlenül nézett a férjére, de nem kommentált, ráhagyta.
– Megtisztel. Ön nagyon gavallér.
– Volna szíves követni? – vezette vendégét Háy úr egy szekrényhez, és felpróbáltatott vele néhány rend ruhát, köztük egy igen elegáns szmokingot. – Mázlija van, passzolnak. Egyikre-másikra ráfér ugyan egy kis szűkítés, de a legtöbbje csodálatosan áll magán.
– Igen, tiszta úriembert csinálnak belőlem – illegette magát a tükör előtt Paál Artúr.
– Viselje egészséggel! Viszonzásként, remélem, elénekel nekünk is egy-két dalocskát.
– Készéggel. Most vagy valamelyik diszkóban, ahol zenekari kíséret is van, mert e nélkül, nem igen szeretek ám énekelni?
– Most. Ducikám, légy szíves csomagold be ezeket a ruhákat, aztán hozd ide a gitárom! Ez az, köszönöm! Játsszak én, vagy inkább maga magát kíséri!
– Micsoda kérdés! Természetesen én játszom – csapott a húrokba, és elkezdett énekelni.
A kövér ember elámulva hallgatta. Tudta, hogy Artúr remekül énekel, de ekkora virtuozitásra nem számított. Érces hang, abszolút zenei pontosság és túlcsorduló érzelmek jellemezték, bár az utóbbiból vizuálisan nem sokat mutatott. Mimika nuku, színpadi mozgás, koreográfia zéró, csupán a szeme villant meg időnként.
– Éljen! – tapsolták meg a Hay család, különösen a gyerekek, akik már kérték is az autogramot Artúrtól.
– Maga született tehetség – áradozott Szerénke. – Hogy lehet az, hogy eddig még sosem láttam a tévében? Pufikám, rendeld okvetlenül a stúdióba, majd protezsáld be a Rising Starbai is.
– Oda aligha, ugyanis már jelentkeztem.
– És?
– Már az előválogatáson kirúgtak. Szerintük ilyen mozgással és faarccal „legfeljebb egy házibuliban számíthatok sikerre” – idézte a férfi keserűen.
– Így igaz – csapott gyorsan Háy úr a mondatra. – Ez a kettő, mármint a mimika, testbeszéd a modern tévé egyik alapkövetelménye, és ez nálad, akarom mondani, magánál tényleg hiányzik.
– Annyi baj legyen, majd megtanulja – legyintett Háy asszony. – Elvégre megtanulható, és ebbe majd a stúdió is szépen besegít, ugye, bucikám?
– A dolog nem olyan egyszerű, még ha, technikai kérdésről lévén szó, de facto elsajátítható. Sajnos akad itt egyéb mínusz is: a zenei hallás, a hang színe, ereje, amiket már elég bajos lenne technikával pótolni – füllentette a direktor.
Ez övön aluli ütés volt, de hadd eméssze csak magát egy kicsit Don Juan, mint ahogy ő is pukkadozott valamikor miatta.
– Hogyhogy? Szerintem csodálatos hangja van, és egyetlen hamis hangot sem hallottam tőle mindvégig.
– Hagyja, kérem, egy ilyen szakember, mint az ön férje nyilvánvalóan nem téved, és ha ő ál­lít valamit, az úgy is van, kezit csókolom – omlott össze a muzsikus.
– No, ezt megkaptad! Már csak az utolsó pofon hiányzik – ujjongott a diri magában. – Nono, mindenki tévedhet, nem is bánnám egyébként, mert maga nagyon szimpatikus nekem, amigó. Jaj! – kiáltott fel hirtelen. – Hogy a mennykőbe repült ki a fejemből!
– Micsoda? – kapta fel a fejét rosszat sejtve Háy asszony.
– Hogy ezeket a rucikat, fejemnek grácia, egytől egyig a Máltai Szeretetszolgálatnak ígértem.
– Az a magasságos… – káromkodta el magát Paál Artúr. – Bocsánat, megfeledkeztem magamról. Eh, mindegy! Még egyszer köszönöm az ebédet, és boldog karácsonyi ünnepeket kívánok! – fogta a kalapját, és szinte kirohant a lakásból.
– Magának is – biccentett a kövér úr, és sehogy sem értette, miért ég az arca annyira.

1. B.Tomos Hajnal:
   2020. március 15. 05:52

   Mesterien kezeled a „csavarokat”.Mindig élvezettel mazsolázom a Petrozsényi-prózát, van benne valami, ami egy az egyben leképezi a mai világ (vagy inkább emberi viszonyok ?) sava-borsát.

2. Petrozsényi Nagy Pál:
   2020. március 24. 10:39

   Köszönöm, hogy így látod? És a stílus? Egyesek szerint nem a megszokott s egyben közkedvelt modorban mutatom be a mai világot.