196. nap – március 14. (Az útinapló vége)

Tegnap 103-ra emelkedett Indiában a koronavírussal fertőzöttek száma, ami, a népességhez arányítva, nagyságrendekkel kisebb fertőzöttségi szint, mint az európai. Ennek ellenére a kormány elrendelte a tanítás felfüggesztését és a mozik bezárását. Nem érzékelek feszültséget vagy pánikhangulatot, igaz, napok óta egyetlen helyivel sem beszélgettem. A műemlékeknél állítólag lényegesen kevesebb a látogató, mint általában, amit csak elhinni tudok, megtapasztalni nem, mivel nincs összehasonlítási alapom. Az tény, óvtak attól, hogy a Tádzs Mahalt hét végén nézzem meg, mondván, akkor iszonyatos a tömeg, nekem azonban nem volt olyan benyomásom, hogy nagy volna a zsúfoltság, nem taposták egymás lábát a turisták. Az Unesco világörökséghez tartozó, 2007-ben a világ hét új csodája közé beválasztott mauzóleumhoz olyan időben érkeztem, amit a meteorológiai szaknyelv változóan felhősnek nevez. Kicsit be volt borulva, amikor megpillantottam az örök szerelem műemlékeként emlegetett épületet, s konstatáltam, hogy szépnek szép ugyan, de nem tesz rám különösebb hatást.

A Tadzs Mahal – a tünemény

Vagy negyed órával később aztán előbújt a nap, s a Tádzs Mahal elkezdett ragyogni. Nem ismerek még egy építményt, melynek látványát a fényviszonyok aránylag csekély változása ennyire befolyásolná. Az anyaga teszi ezt, Sáh Dzsáhán mogul uralkodó Mumtáz Mahal nevű kedvenc feleségének a mauzóleuma ugyanis kőberakással díszített fehér márványból készült, s felhős időben szürkésnek tűnik, a ráeső napsugarak hozzák elő belső pompáját.
Az elmúlt napokban 3 000 kilométert vonatoztam, ami nem nevezhető épp kéjutazásnak, de kifejezetten érdekes és gondolatébresztő tapasztalat volt. Mostanáig meg sem fordult a fejemben, hogy egy olyan banális közlekedési eszköz, mint a vasúti kocsi, a maga szűk, tárgyi mivoltában, mennyire kulturálisan meghatározott termék, mily hű kifejeződése a helyi társadalmat meghatározó mentalitásoknak.
Indiában a személyszállító vagonokban nincs beépített kuka. Elsőre ez egy kellemetlen, de banális konstrukciós hibának tűnhet, tervezői idiotizmusnak, amit a forgalomba állításig senki nem vett észre. De ez nem igaz. Az indiai vonatokon azért nincs kuka, mivel a szemetelés itt társadalmilag teljes mértékben elfogadott, reflexszerűen működő tömeges beidegződés. Útitársam 58 éves rendőrtiszt, angolul folyékonyan beszélő, tanult ember. A hulladékot magától értetődő mozdulattal dobálja a földre, azzal a természetességgel, mint amikor a lényünk részévé vált társadalmi normák szerint nyilvánulunk meg, nem zavarja, hogy utunk vége felé már kisebbfajta szemétdomb közepén ücsörgünk.
A szomszédos fülkében idősödő, jól öltözött házaspár utazik. Leszálláskor nyitva hagyják az ajtót, bepillantok, ugyanaz a disznóól van ott is, mint nálunk. Mindez a helyi viszonyok mellett drágának számító, első osztályú hálókocsiban történik, ahol a középosztály jólnevelt, konszolidált tagjai utaznak. El tudom képzelni, mi lehet a rabszállító vagon benyomását keltő, rácsos ablakú másodosztályon, ahol az emberek heringekként összezsúfolódva utaznak.
A mai lesz valószínűleg indiai tartózkodásom leghosszabb napja. Holnap reggel repülőre szállok, Isztambulon keresztül utazom haza.

*
Szép és jó volt Indiában, de most már nagyon elég volt, várom, hogy hazai földre lépjek. Itt a vége, ez az útinapló utolsó fejezete, köszönöm mindenkinek, hogy lélekben velem volt. (Pengő Zoltán, Maszol.ro)