Magányos padot keresek. Fák alatt, félárnyékban. Nem zavar ott senki. Oda fordítom orcámat a késő délutáni napnak. Nekem ma minden sikerül.

Borostás, elnyűtt arcú, férfi áll meg előttem. – Leülhetek ide? – Le. Van hely. – Csakhogy én dudorászni szoktam. Halkan. És fütyörészni. Ugyancsak halkan. Nem zavarja, ha dudorászom és fütyörészek? Persze, csak úgy, halkan… – Nem. Engem nem zavar, ha valaki halkan dudorászik. – Jól van. A borostás ember keresztbe teszi lábát, rágyújt egy cigarettára, s máris kezdi,  lent hagytam délen, még a nyár elején… Szeretem ezt a slágert. Milyen jó, hogy ide ült mellém ez a borostás ember…Idős házaspár közeledik. – Tudod mit, János? Kérdezd meg ezektől a rendes emberektől. Csak kérdezd meg. Ők megmondják, melyikünknek van igaza, – mondja férjének az asszony. És kérdi, leülhetnek-é ide egy pillanatra. A borostás ember nem szól semmit, ő csak jövevény ezen a padon, reám bízza a leülési engedélyt. Dudorászik: Azóta szívem már nem az enyém… Mondom, foglaljanak helyet, itt, balfelől. Ahol van hely.  – Azon vitatkozunk az urammal, hogy egyazon rangban van-e a szegénység a nélkülözéssel. Mert szerintem nincsenek egyazon rangban… A szegénység megalázó. A nélkülözés pedig mindenkinek a maga privát dolga. Mindenki azt nélkülöz, amit éppen akar. Maga mit szól hozzá?

A borostás ember elhagyja a déli vidéket és kissé elfordulva azt dudorássza, hogy Muszkaföldön lassan jár a posta. – Mégis, mit tetszik szólni, egy rangban van-e a kettő, vagy nincs egy rangban? – Nincs egy rangban a kettő – mondom röviden, abban a hitben, hogy ezzel az ügyet lezárhatjuk. De nem zárhatjuk le. Mert azt mondja a férj: – A nélkülözés még a szegénységnél is rosszabb! Én eleget nélkülöztem a hadifogságban. Ezek a fehérnépek nem tudják,  mi az igazi nélkülözés. Amikor az embernek semmije nincs. A szegénynek mégis van valamije…

A borostás ember azt dudorássza, hogy Ajjaj, fekete vonat… – Akkor maga szerint mi a különbség a kettő között? – kérdi az asszony. – Szerintem az, hogy én rengeteg dolgot szívesen nélkülözök. Például nincs szükségem biliárdasztalra. Tengeralattjáróra sincs. És ezt tudnám sorolni a végtelenségig…

A borostás ember fordít egyet a slágerén: Fortuna gyors szekerén te nem vagy szekeres…Istenem, milyen szép ez a régi sláger…  – Szóval maga szerint a tengeralattjáró a különbség? És kinek kell biliárdasztal? Maradjunk a mindennapi életünknél. A betevő falatnál. Annál maradjunk! – mondja ingerülten az asszony. A borostás ember új slágerbe kezd: Meg vagyon írva, hogy nőt, azt te sose keress… – Akkor maradjunk annál, – mondom, abban a reményben, hogy ezzel az ügyet lezárhatjuk. De nem zárhatjuk le. Mert azt mondja az asszony:  – A férfiak mindent kiforgatnak. A szavakat is az értelmükből. Nem fogják föl a szavak értelmét. Különösen az én uram nem fogja föl. Maga még igen. Maga fölfogja. Azért is említette a biliárdasztalt, s a tengeralattjárót! Most jövök rá… Persze, hogy nekem van igazam. Nélkülözni sok mindent lehet. De a szegénység egyenesen megalázó. Na, gyere, János!

A borostás ember azt kérdi tőlem:  – Ismeri azt a slágert, hogy báj báj Szása, rossz voltál velem, elmentél és azóta az órám keresem? – Ismerem. Régi sláger.  – Nem mondaná meg nekem, mennyi a pontos idő? Megmondom. És a borostás ember elindul valamerre. Dudorászva: Lent hagytam délen, még a nyár elején…

http://elekesfrici.blogspot.com/