Emlékiratok könyve

Hogy a tér négy fala között levegő van, és hogy ha egyéb bútorok is vannak benne, mindezt szobának nevezik, hát ez annyira csodálatos, hogy nemcsak a széket, az asztalt, a zongorát, a festményeket, a szőnyeget és a függönyöket kell leírni, hanem a szőnyeg minden mintáját és a függöny minden omlását, sőt, minden szoba minden szőnyegének minden mintáját egyenként.
És hol van még a másik csoda, a természet! Ez aztán a netovább! Itt minden gyík és minden rigó és minden bokor és minden ág és mit tudom én, mi van még a természetben. Évszakok és egek és felhők és fellegek és esők és záporok és zivatarok és havazás.
És aztán a harmadik, az ember! Neki is főleg a teste, amely mindig az övé, és ösztönei vannak! Hát ez aztán már mindennek a netovábbja. És minden embernek, gondold el, a saját teste a legfontosabb, és más testekhez vonzódik, és soha nem tudja, melyikhez fog! A világ csupa csodából áll, és ezek között nem utolsó csoda a három lány, akikkel az elbeszélő növekszik.
Az elbeszélő úgy nő fel, hogy megtapasztalja ötvenhatot, az a barátja pedig, aki ötvenhatban meghal, úgy, hogy a szülei egyedül hagyják a szülni készülő kocával. Ez Magyarországon történik, az viszont, hogy beleszeret egy másik férfiba, mint amilyen ő is, aki azonban elhagyja őt, mert átszökik az NSZK-ba, amibe az elbeszélő végül is belehal, az az NDK-ban. A szerelem nagy áldás, és rettenetes átok.
„Káromkodásból katedrálist” – írja Nagy László. Lászlóffy Aladár azt mondta, Horváth Imre gyufaszálakból épített katedrálist. Nádas pórusokból húzza fel. Hatalmas regényében ott van minden, amit tudni lehet a szerelemről, az érzékekről, egy buta hatalom sötétségéről, egy forradalom nagyszerűségéről és zűrzavaráról, az opera forróságáról, a barátság sokféleségéről és az ember eredendő magányáról. Oldalakon át kanyargó mondatai mindenbe befurakodnak, mindent szétszednek, és minden felragyog általuk.

Esterházy Péter – a életmű és a jelenség

Édesapám mindenütt ott van, csak itt nincs – hát persze, ha annyira szétosztotta magát, nyilván ez tűnt a legegyszerűbbnek. Különben is, mekkora pernahajder, egy csomó évszázadot átélt, és még mindig udvarolt, röhögött, káromkodott, ölelt, jó ételeket nagy kedvvel fogyasztott, a fiának szerető apja volt, akinek aztán nehezen lehetett megbocsátani. Van gyászmunka és megbocsátásmunka, és egyre inkább azt hiszem, az utóbbi a nehezebb. Röpködtek, aztán döndültek a számozott mondatok.
Bolondkát a nagy, szintén döndülő fuharosok vegzálják, de az egész szöveg egy vegzálás, egy gyönyörű végigtaposás a magyar és a világirodalmi tradíción, egy boldog, cuppogó behatolás, igaz, fájdalmas sikoltozással és szenvedéssel. Az olvasó sok mindent nem ért, Bolondka sem sokat, ennek a lendületnek azonban muszáj odaadni magad, neked, Bolondkának is, meg neked, az olvasónak is, az elbeszélő süvölt és simogat, vágtat és léptet, szúr és szeret, epével és ecettel, tejjel és mézzel egyaránt megkínál.
A szív segédigéiben pedig ott a gyászmunka valóban, az „anyám”-ról szóló, Wittgensteinnel és James Bonddal, hogy most csak két kiemelkedő filozófust említsek. Aztán a Hasnyálmirigynaplóban a „saját halál” (nagy barátjának szép szókapcsolata ez), hogy meg fog halni, és ezt mégiscsak nehéz elviselni.
És mennyi minden még, a Termelési-regény, a Hrabal könyve, a változatok, a habzsoló Tizenhét hattyúk, a falatozó Egy nő, az esszék, a publicisztikák, a megnyilatkozások, az a feledhetetlen nevetés, a feledhetetlen hajkorona (nem átallom bevallani, hogy olykor arra gondolok, a rák részéről az volt a legkegyetlenebb, hogy tönkresilányította a haját, egy végzetes betegségnek lehetne azért némi tapintata!), a mindig kéznél levő, soha nem erőltetett humor, a mindig kéznél levő, mindig elegánsan mozduló arisztokrácia, a boldogság, már a részemről, hogy én soha nem tapasztaltam Esterházy Péternek egyetlen furcsa, zavaró, kényelmetlen gesztusát sem, és ezt nagyon kevés olyan íróról tudom elmondani, akit megismertem életem folyamán.

Zelk Zoltán költészete

Az ágat keresi, de nem találja sehol, csak a levelet. Az ablak bevérzi a lelkét, ami meglepő lenne, ha nem a költészetről beszélnénk. Azt ecseteli, hogy annyi minden lehetett, és aztán annyi minden nem lehetett, és ahogy öregszik, egyre inkább nem lehet, ami összecseng azzal a híres felismeréssel, hogy öregkorunkban mindenünk romlik, csak erkölcseink javulnak. Kimegy december udvarára, aztán lemond az egészről. A kútba ugrott cselédlányokat siratja, akik a Szomorú vasárnap című halhatatlan okán lettek halandók.
A magyar irodalom videobírói szerint nem nagy költő, szerintem viszont attól függ, mit tekintünk nagynak. Nyilván messze van József Attila ihletett, pontos és nagy kiterjedésű zsenialitásától, egy-egy versben viszont a mindent pillantja meg, és született költő. A verses meséi is nagyon szellemesek, és Kurtág sem vesztegette volna rá az idejét, ha nem érintette volna meg. És aki megérint, ahhoz közöd lesz.

Következik: Zokogó majom; Szabó Magda prózája; Weöres Sándor, a fenomén