Ugronzsolnásan

Ez a kis koronavírus olyan, mint egy királynői kösöntyű, fasantyú, amilyeneket az otthoni múzeumomban is őrizgetek, hiszen édesapám Ugron de genere Hétvezér volt, tele a szekrényeink az ilyesmivel. Nem félni kell tehát tőle, mármint a vírustól, hanem büszke lenni rá, keccsel viselni, csinosan, célratörő bájjal. És nincs mit szégyellni sem, igazán: nem más, mint Erdély múltjának erdélyi jelene.

Bartisosan

A Blahán mentem lefelé. Éppen akkor hirdették ki. A villamosok nyikorogtak, a galambok idegesítettek. A magány úgy csapott le rám, mint ölyv a tyúkra még gyerekkoromban, Szárhegyen. Emlékszem, anyám megkérdezte: miszállúgyfiam? Én pedig azt válaszoltam: Semmianyám. Egy hajléktalan bütykösen elnyúlt. A sarkon Eszter fordult be, megállt előttem. Hallgattunk. Na, gyere, na, mondtam aztán.

Neotonfamíliásan

A kori, kori, kori az enyém volt,
de az előbb még a tied volt,
a kori, kori, kori love story
ragadós volt.

A kori, kori, kori most sem áll,
a kori, kori rég másra vár,
a kori, kori, kori love story
két hetes máááár.

Móriczosan

– Hallottad, Zóótán?
Csuli úgy jött ki a trentyesből, mint lödszeni a púh. A fejin rántotta nyolcvanöt tojásból, a nagy kant kézen fogva vezette, s mekkora fehérség a havas! az mind a nagy kan száján vót maszknak.
Zoltán megállt. Már hét hete élt itt Nagyb@szomodon, s még mindig csodálta, hogy itt él. S mit keres itt ez a rántotta is?! Sehogy se fért a fejibe.
De Csuli már úgy jött, hogy itt es vót. S hirtelen azt mondta:
– Ugye, hogy ugye?
S Zoltán ezen végképpen elámult. Ez a Csuli olyan vót, hogy el sem mondhatta, mijen. S mégis úgy megérezte az igazságot, vagy inkább a valóságot, ahogy ő sose tudta a legújabb cséplőgépivel.
– Ugye hát – válaszolta.
– Há mondom én, hogy úgy e – mondta Csuli ismét, s azzal tovább döngött azzal a jellegzetes járásával. A nagy kan csak vigyorgott a szemivel, me a szája nem látszott a maszktúl.

Dragománosan

Dzsátá hazaszaladt az iskolából. Nem akarta, hogy anya megtudja, hogy fél. Nem félek, mondta köszönés helyett anyának. De anya meg se hallotta, kibámult az ablakon. A múltat látta, megkoronázva, szájmaszkosan. Ott állt, és őt nézte mind a sok csillagszemével.
Dzsátá beszaladt, és rajzolni kezdett. Maga sem tudta, hogy mivel, leginkább a kezére gyanakodott. Csak jöttek a vonalak egymás után, öröm volt nézni, ahogy a papírra hullnak. Előbb az egyik, aztán a másik, vagy ezt már mondtam? És ahogy hulltak, úgy nyugodott meg egyre jobban, míg végül már teljesen nyugodt volt, és a papírról Anya múltja tekintett vissza rá, bár ő csak négy fejezettel később tudja meg, hogy ez az.

Dickensesen

2020 egyik reggelén fiatal nő vánszorgott Newmark szemetes utcáin. Annyira el volt gyötörve a szerencsétlen, hogy csak a mobilján tudta követni az új, titokzatos járvány híreit. Egész éjszaka vonszolta magát, a Streck nevű nyomornegyedből a Boulevard fénylő lakásai felé igyekezett. Tilos lett volna kimozdulnia a lakásából, ám sorsunk olykor meghatározza végzetünket. Végre megérkezett úti céljához, s csengetett az egyik lépcsőház kaputelefonján. Egykori tanárnője már várta, kedvesen szentségelve beengedte.
Ám amikor a nyomorult felérkezett, immár Mrs. Tavistocknak is elállt a lélegzete, ez azonban nem járt együtt a szája beállásával.
– Mi lesz magával, lelkem?! – csapta össze rémülten a kezét. – Alighanem meghal! Na, addig is jöjjön be, jöjjön már! – és szélesre tárta a garzon ajtaját.

Egyedemesésen

Utoljára még eljövök.
Szentéletűek szentjeink.
A vírus mindenkit megöl,
de rólunk szólnak verseink,
s akkor már mindjárt más.
Elindul Lelki Furdalás,
most már mehet haza,
várja már mindenki, terített
asztal, bor, imádság.
Szép életünkért ez a váltság.

Darvasisan

Nagybátyám kilép az ajtón. Kabátját összébb húzza, körülszimatol. Már ott úsznak a levegőben a nagy szegedi árvíz illatai. Deszkák a szélben.
Ezúttal azonban téved, mi nem szokása. Néhány nap múlva életeket ment, közben tekercs papírokat vásárol. Valóságos járványi hajós. Ám ekkor még nem tudja, mi lesz, csak sejti. Pompás katasztrófa van készülőben, mi mindannyiuk életét megváltoztatja, legkevésbé az övét. Nagybátyám ugyanis szkeptikusnak született, és így nem érdeklik a tévedések. A nők esetleg, de csak legvégső esetben. Olyankor már tépi is le magáról a ruhát, vagy a nőről. Neveket nem jegyez meg, csak gyűrötten furakodik. Tudja ő már, mi az élet.

Név (kötelező megadni)

E-mail (nem lesz nyilvános) (kötelező megadni)

Weboldal

Δ