Amíg élveztem a munkanélküli segélyt, egyetlen komolyabb elfoglaltságom volt: követni a hirdetéseket. Tudtam, a kilenc ingyenélő hónap hamar elröpül, s ismét ott leszek, ahonnan elindultam, egy vak bagó nélkül a zsebemben. Így aztán jónak láttam idejében munkahely után nézni. Kínálat lett volna bőven, de egyik sem volt igazán ínyemre. Végül találtam egy titkárnői állást a város egyik bútorgyárában. Kicsíptem magam és jelentkeztem az interjún. Közgazdászi diplomám, no meg a gyors- és gépírói technikum bőven eleget tett a munkahely követelményeinek, a többi pedig pusztán a szerencsén múlott. Úgy látszik, hogy ezúttal a védőangyalom is besegített, mert kb. két hét gyötrelmes várakozás után megkaptam az állást.
Kezdetben ment minden, mint a karikacsapás. Munkatársam csak kettő volt, a könyvelő meg a pénztáros. Nem sokat törődtek velem, de ha valamiben nem tudtam eligazodni, szívesen segítettek. Szóval, már eléggé olajozottan kezdtek pörögni a napjaim, amikor egy reggel, a buszmegállóban várakozva, lefékezett mellettem egy Dacia. A főnököm volt, Pigulin Viorel, a bútorgyár fődirije. Persze, már ismertem őt, de nem a gyárból, hanem a szomszédomból.
A hatvanas években vetődött városunkba, egy moldvai faluból s egyik munkatársával szobát bérelt a szomszédban. Ilus néni, a ház tulajdonosa, özvegyasszony volt s pár zsák krumpli és néhány füstölt oldalas fejében nyaranta vigyázott rám és négy éves öcsémre, amíg szüleink a mezőn dolgoztak. Így aztán nap mint nap láthattam a két moldvai ficsúrt s hallgattam az öregasszony zsörtölődését, a legénylakásban uralkodó állandó kosz és rendetlenség miatt. Érkezésükkor valami piszkosszürke gatyaszerűség és ugyanolyan színű lening volt rajtuk, fejükön apró szalmakalap. Mindkettő hatalmas, barnára festett katonaládát cipelt, de abban biza csak póréhagyma s pár falás brailai túró volt. Ilus néni minden vasárnap reggel kimosta ingüket-gatyájukat, hogy estig száradjon is meg, egyébként hétfőn egyszál rövid alsóban kellett volna munkába menniük. De még a frissen mosott gúnyájukban is, gyárban, utcán a városi vigécek állandó gúnytárgyai voltak. Így aztán igyekeztek minél hamarabb megszabadulni „rusztikus” szereléküktől s az első fizetéséből Pigulin vásárolt magának egy kávébarna trapéznadrágot, társa pedig egy sötétzöldet, de azokra is hasonló sors várt: pihenőnapokon már kora reggel a szárítókötélen kellett lógniuk, hogy este ki lehessen őket vasalni.
Pigulin urat kemény fából faragták. Nem dekkolt sokáig az egyetlen trapéznadrág mellett, sem a szakképzetlen munkás szintjén.Esti tagozaton előbb szakiskolát, majd líceumot végzett, aztán mint „egészséges származású káder”, gyári KISZ-titkárrá* avanzsált. Innen a bukaresti pártiskola és a direktori szék már csak egy sánta arasznyira volt.
De folytassam történetünket azzal a reggeli jelenettel, amikor az igazgató észrevett engem a megállóban és kegyesen kitárta előttem a Dacia ajtaját.
Néhány olcsó bók és lejáratott vicc után már gyakorlott mozdulattal „felejtette” jobb tenyerét a combomon. Úgy tettem, mintha nem zavarna a dolog s kedvesen megemlítettem előtte, hogy bizony, én már nagyon régtől ismerem az igazgató urat. Eleinte nem nagyon figyelt a fecsegésemre, valószínű gondolatban már a randit tervezte, vagy valami pajzán viccen törte a fejét, de amikor megemlítettem az Ilus néni meg a moldvai falustársa nevét, hirtelen elkomorodott. Mire a gyár kapujáig értünk, már az ötödik cigarettánál tartott és arca hol elsápadt, hol lilás vörösre váltott .
Attól a naptól kezdve nem volt nyugtom a gyárban. Ahányszor csak belém botlott, kész dührohamot kapott. Azt hiszem, lelki szemei előtt eggyé váltam azzal a katonakofferrel, amivel leszállt a brassói állomáson, meg az egyszál trapéz nadrágjával, mely minden vasárnap ott csüngött a szárítókötélen, miközben ő rövid alsóban mászkált fel-alá nyomorult albérleti szobájában. Pedig hány keserves évnek kellett eltelnie, míg ezek a képek végleg eltűntek életéből, de még a rémálmaiból is. Úgy látszott, direktori beosztása, négyszobás luxuslakosztálya és vadiúj Daciája mára már kitörölte emlékezetéből azokat a megalázó éveket, melyekben része volt a kezdetekkor, de még poros szülőfaluja emlékét is, ahova azóta sem tette be a lábát, hogy először ült fel a brassói vonatra. S akkor itt jövök én, az újonc, aki szemébe meri mondani, hogy ismerte azt a régit, a lengatyásat, és tisztában van azzal, hogyan került ő az igazgatói székbe.
Kezdetben napokig bezárkózott az irodájába és csak program után jött elő, mikor biztos volt benne, hogy már hazamentem. Máskor valamilyen ürüggyel postára, delegációba küldött, csakhogy szabaduljon tőlem. De minden dosszié az én kezemen ment át, én gépeltem a leveleket meg a hivatalos átiratokat, szerveztem meg az üzleti találkozókat, és vittem be reggel a kávéját, szóval folyton az útjában kerültem. Végül már nem bírta tovább s kimerültségre hivatkozva, beutaltatta magát az alsótömösi szanatóriumba. Én persze nem vártam ki a „gyógyulását”, röviddel távozása után beadtam felmondásomat. Bár kezdetben szórakoztatott a gyötrődése, amiért kiderült: nem épp az a teljhatalmú doyen, akinek látszani akar, mégsem bírtam volna tovább dolgozni abban a feszült, ellenséges légkörben.
Aztán egy darabig ismét az álláshirdetéseket böngésztem.

*Kommunista Ifjúsági Szövetség