Csillagokat szórok gyerekkorom emlékeire,
S a szobám sarkában felejtett tangóharmonikám
Kezdi összerakni a dallamokat, s képeire
Feszült akkordok színeket kevernek, s a logikám.

Billentyűin szaladgál az idő, s néha megbotlik,
Próbálja megfejteni titkát a rendnek, a csendnek.
Kottába fagyott kérdések olvadnak, tavaszodik,
S homlokomról fény patakzik, igaz gyöngye a mennynek.

Végiggördül a párhuzamoson a végtelenbe,
Ez az otthonom. Anyám könnyek közt énekli velem
„Valamikor fehér rózsa volt az én virágom”, de
Folytatja apám, „Mi muzsikus lelkek” dalát zengem.

S megremeg az utcánk. Ahány István s János szomszéd volt.
Megénekeltük apámmal, s a karácsonyfa körül
Mennyből az angyal röpködött szárnyaival, s átkarolt.
Mihály napját nem viszonozták, ez is tova repül,

Így egymást énekeltük meg apámmal, ez krónika.
Templomi műsorok muzsikusa voltam, s az Isten
Nem látott, kicsi voltam, nagyobb volt a harmonika.
Megnőttem, s az orgona sípjain én Őt megleltem.

Tizenkét évig a táncpróbák zenésze is voltam,
S a népzenében lelkem kivirágzott, és álmomban
Szerelmet vallottam minden lánynak, s csókot is loptam.
Éj homálya betakart, elsírtam magam kánonban.

Leánykérés, fiúbúcsú, keresztelés, esküvő
Híres zenészeként, körülöttem forgott a világ.
Dalaimat éneklik, maradtam szolgálattevő,
Csendre csend felel, hallgatása égig serkent virág.

Ki letépi, megérti, s hallgathatja belső imám,
Eljátszottam minden akkordot, mindent, amit tudtam.
S egy őszi nap, sarokba tettem a vén harmonikám,
Életem nagy filmtekercsét, s a világtól eldugtam.

Öröklét pora lepi, letörlik majd az angyalok,
S az Isten örömében eljátssza hattyúdalomat.
Viharként zúgnak az atomokra bomlott dallamok,
S újra álmodom a múltam, szétosztom dalaimat.

(Csernátfalu, 2014. december 24.)

1. Péter Sándor:
   2020. március 19. 09:31

   Nagyon tetszik! P.S.