Minden délelőtt megszólalt a rezesbanda a rádióban. Az első világháború ötpercese következett tíz előtt, a Hősök albumának száz évvel ezelőtti lapjára lám, mit jegyeztek fel a honvédelmi minisztérium anonymusai. 2015. február harmadikán például az 1915. február 3-i eseménykrónika egy arany vitézségit vagy nagyezüstöt megérő epizódjáról számolt be a rádió. Ilyen s hasonló történeteket hallottam az alkalomból: Kis Pál (mondjuk) zalai szakaszvezető a négyszeres orosz túlerővel szemben három napon át védte a magaslatot, a felmentő csapat még idejében megérkezett, úgyhogy egyesült erővel visszavetették az oroszokat. Vagy Nagy Péter (mondjuk) losonci hadnagy egy bekerítő mozdulattal gyűrűbe vonta az orosz tüzérségi üteget, rövid, de kíméletlen kézitusát követően három ágyút és ugyanannyi géppuskát zsákmányolt, amiért aztán a hadnagyot fölterjesztették az arany vitézségire. Mindez egészen másképp mutat, mint ahogyan én emlékszem az első világháborút megjárt Bálint nagyapámra. A kemény karton fényképre, amely a szanitéckülönítményről készült egy kedélytelen, naptalan napon. A szakaszban nagyapám a második sorban áll, ő is, mint mindenki mosolytalan, sőt, szigorú, úgy bámulnak ki a fénykép szürkeségéből. Arra is emlékszem, hogy valami pokróc vagy sátorlap volt átlósan összetekerve mellükön. Nagyanyám esténként bedörzsölte a hátát, kis púpja volt, amiről senkinek nem volt szabad tudni, a légnyomástól kapta az olasz fronton. Mindez csak vagy negyven évvel a háború után derült ki, amikor egy este véletlenül rájuk nyitottam. Mihez kezdhetek az első, éppenséggel két világháború tisztjeivel-közlegényeivel, tucatnyi felnőtt emlékével a gyerekkorból, s abból a sok millióból, akiket a hazafias kötelesség és a sorozóbizottság állított hadrendbe? Benkő Jóska bácsival, aki szemközti szomszédunk volt, százados a marosvásárhelyi huszároknál, s akit fél testére bénán, madárszárnyszerűen hátratört kézzel és nyavalyatörősen hoztak haza a frontról, mellékelve a már nem tudom, melyik magas kitüntetést, amit aztán rejtegetnie kellett, mert nem hősként, sem áldozatként bántak, inkább elbántak vele, ő lett, úgy ahogy volt, a gyűlölt tőkés-földesúri rendszer védelmezője. Tehát reakciós. Mellette lakott Misi bácsi, aki nagy magyar volt, és mégsem ment a frontra, mert átlőtte jobb karját, úgyhogy lemerevedett. Már csak azt kellett elintéznie, hogy ne csináljanak ügyet ebből, s az öreg (aki akkor még fiatal házasember volt) magnak maradt a férfiaktól kipucolt városban. Még élőben láttam ezt a társaságot, s én vagyok tán az utolsó, aki ezt elmondhatja. A kocsmában, ami a nagyapámé volt a Szántó utcában míg el nem vették, nem az X-faktort vagy a világvégét tárgyalták pohár bor mellett, hanem amit most a rádióban hallani: hogy ők hárman vagy ő egyedül hogy bánt el egy század, sőt, ezred muszkával! Köszönöm az időnek, a történelemnek, jó ég tudja, minek vagy kinek, hogy mindezt megéltem, s azt is tudom, az én korosztályom az első, amely nem kellett háborúba vonuljon sem a Megállj, megállj, kutya Szerbia, sem az Én holnap este indulok a frontra, Búcsúzni jöttem, kis Kató dallamára. A legrosszabb béke is jobb valamivel a legjobb háborúnál, ez persze nem a született hősök igazsága. Tán épp mától lepréselem emléküket, ezentúl olyanok lesznek, mint Mohács vagy a százéves háború harcosai, azzal az apró különbséggel, hogy őket ismertem, naponta bosszantottam vagy szórakoztattam őket. S ennek az egésznek még nincs vége. Alighogy elvesztettük a háborút, jött a következő százéves dátum: Trianon, ami azóta is tart. Rádióban, tévében, konkrétan a politikai diskurzusokban, a nemzeti alaptantervben.