Cseke Gábor: Titkaink (20)

Igaza van Gergely Tamásnak, hogy morfondírjaim valamely darabja kapcsán megjegyezte: az irodalom makacsul ostromolja a titkokat, ebben rejlik a varázsa. De az irodalom néha önmagának is igen titokzatos kérdéseket tesz fel, s ezek megoldása nem egyszer a fordítói munkában rejlik. Erre hozott példát a huszadik század egyik kiemelkedő magyar színházi embere, Hevesi Sándor a Pásztortűz 1933-as évfolyama egyik számában.

Amióta valaki egy újságban a »Jacob’s Leiter«-t, Jákob létráját Leiter Jakabnak fordította, ez a vezeték- és keresztnév a törvényes leszármazás szerint illet meg minden szarvashibát, félreértést, tudatlanságot, amelyet a fordító az eredeti szerzőrovására elkövet. A Leiter Jakabok irodalomban és színpadon folyton szaporodnak s csak az a szerencse, hogy jóval többen vannak , mint ahányról tudunk. A fordítói baklövések nagyrészt titokban virítanak s ami a legfurcsább és talán legérthetetlenebb, még a színpadi Leiter Jakabok is nagyon gyakran észrevétlenek maradnak. A színész elmondja, a közönség meghallgatja,—s mind a két fél tudomásul vesz valamit, talán azzal az öntudatlan belenyugvással, hogy ő ugyan nem érti a dolgot, de törje rajta más a fejét.
Több, mint harminc esztendővel ezelőtt, újdonsült rendezője voltam a Nemzeti Színháznak s a szezon kezdetén egy régi műsordarab próbáinak vezetését bízta rám Somló igazgató. A darab Dumas híres Fravallonja volt. Márkus Emmának nem kevésbé híres alakításával a címszerepben. A második felvonás végén az öreg Riverolles márki (Újházi Ede) és Francine idősebb barátnéja Smithné (Helvey Laura) asztalhoz ülnek, hogy kártyázással üssék agyon az időt.
— Mit szól a fiamhoz, mi?— kérdi az öreg márki, s aztán így folytatja: Valóságos csíz! Valóságos csíz!— Függöny. Kezemben volt a rendezőpéldány, amelyből nyomon követtem a szereplők beszédjét. Felvonás után, a cigarettaszünet alatt megszólítom Újházit:—Mester, kérem, én itt nem értek valamit. Miért mondja az öreg márki a fiáról, hogy valóságos csíz! En­nek semmi értelme.
Újházi egy pillanatig elgondolkozott.—Marha,—förmedt rám aztán, mint akit kellemetlen helyzetbe hoztam. Így van a szövegben, s tizenhá­rom év óta mindig így mondtuk. Igaz-e Lóri? Lóri, vagyis Helvey Laura sem mondhatott egyebet. Csudálkozott, hogy ez eddig senkinek sem jutott eszébe,—de azzal vígasztalt meg, hogy »Istenem, annyi mindent mondunk el a színpadon, aminek semmi értelme,—utóvégre nem kell minden kifejezés értelmét pontosan tudni — s ha minden áron értelmet akarunk vinni a dologba, arra is lehet gondolni, hogy az öreg Riverolles az ő könnyelmű, kicsapongó fiát csízhez hasonlítja … A hasonlat talán nem geniális, de mindenesetre elfogadható. Meg aztán Dumas fils van olyan író, aki igazán felel a mondataiért.«
Én azonban fiatal voltam s nem tudtam belenyu­godni a magyarázatba. Első dolgom az volt, hogy megkeressem az irodában vagy a könyvtárban a szöveg francia eredetijét. Tizenhárom esztendő után ezt a kívánságomat, mint szokatlant és reménytelent, nem tudták teljesíteni. Még hazafelé a villamoson is furdalta oldalamat ez a rejtélyes csíz s olyan szórakozottságba merített, hogy délután két órakor, fényes napsütésben, csöngettem a házmesternek, hogy nyisson kaput. A házmester megjelent, rám nézett, nem értette a dolgot s mielőtt még szólhatott volna, elkiáltottam magamat: »Rendben van, megvan«! s már rohantam is fel a lépcsőn. Megfejtettem a csíz titkát. Az eredetiben nem állhat más, mint serin, ami a kanári fajta francia elnevezése, csakhogy a francia szó mamlaszt is jelent, tökfilkót s az öreg Riverolles nem is akarhatott egyebet mondania fiáról, hogy nagy mamlasz, ami tökéletesen megfelel a darabban a szituációnak. De azért a csíztől nem szabadultam meg könnyen.
Pár nappal később az akkoriban még oly népszerű »Pont Biquet család«-ot adták s a második felvonásban a szobaleány három ízben ment ki a színpadról ezzel a mondókával: »Valóságos csíz.« A szerző megint csak azt akarta mondani: Micsoda mamlasz! — s a magyar szöveg megint csízt emlegetett. A nézők egy része nevetett, de nevetésükből ki lehetett érezni a zavarukat. Nem tudták, mire magyarázzák a dolgot s arra természetesen álmukban sem gondoltak,— hogy itt a fordító vétette el a maga dolgát…
A Leiter Jakaboknak egy halálos ellenségük van és ez a józan ész, az egyetlen erő, amely védi és oltalmazza a fordítót ott is, ahol a nyelvtudása már végetér.”


Forrás: Hevesi Sándor: Fordítók és ferdítők vagy Leiter Jakab a színpadon. Pásztortűz, 1933/11.szám

2020. március 19.

2 hozzászólás érkezett

  1. Nászta Katalin:

    Tetszett.
    “A Leiter Jakaboknak egy halálos ellenségük van és ez a józan ész, az egyetlen erő, amely védi és oltalmazza a fordítót ott is, ahol a nyelvtudása már végetér”.

  2. Gergely Tamás:

    Valamikor a hetvenes evek közepén a kolozsvári magyar társulat egyik elõadásán hangzott el: “Ez itt egy nulla, és aki nulla, az nálam hulla”. Egy Méhes György darabot játszodtak éppen, én hosszú ideig Méhes-szövegként is kezeltem a “hullázást”, ám egyszer a Méhes György egyik közeli rokona tagadta, hogy azt említett szerzõ írta volna, szerinte a színészek szórakoztak. Most akkor honnan tudjam meg, mi az igazság? Felfedné valaki a hullázás titkát?

Szóljon hozzá!