Költők az árnyékos oldalról: Fényi István
1.
Sz. 1919, Kaplony-megh. 2000, Nagykároly – költő, műfordító. 1939-ben tűnik fel verseivel, Kolozsváron szerzett magyar-francia szakos tanári oklevelet. 1946-tól nyugalomba vonulásáig a nagykárolyi iskola magyar tanára. Halkszavú, ritkán megszólaló költő, aki úgy határozza meg életformáját, mint aki a „szépség rezervátumában” él. Költői fejlődésében a bukolikától eljut a gondolati költészet birodalmába is. Főbb kötetei: Tavaszi szőlővessző (1966), A világ benépesítése (1971), Sors, virággal (1982).
2.
Fényi István verseiből
VAD TÁJ
Kő, vízmosás, gyűrött szekérút,
e táj tetején aki jár, végső ügye elé jut,
és egy bokor sincs, aki társa,
s biztatná a feltámadásra,
nincs álmodott ölnyi ciheres,
mely bár egy szoptatós nyulat fedez,
fentről s a világ minden oldaláról
belátható és még jobban árvul,
köde sose volt s bűnbánata,
könyvből is kiszorult ballada,
csak az idő marad vele,
hogy kifordul csontja, veleje,
harapják, szúrják e vadat
azok a horgos napsugarak,
csupa nincs, s tán az is lehetőség,
magvait milyen mélyre vetették.
VÉGVÁRI PILLANATKÉP
Mente, guba, szűr,
akármi van, a testről le nem kerül,
csizmába pöffed a láb,
pilinkézik csillagaival a másvilág,
füst, láng, korom
melegszik a szalonnadarabon,
forgatom fekete nyársam,
világom serceg rajta, váram,
dárda-álmokkal a szememben
már ellenségeimet is felejtem,
már csak az van, a holdkaréj haza,
a falbakevertetés szent áldozata,
sajog a valóságos ország,
már csak az a belső takarja ki arcát.
SZŰRŐÁLLOMÁS KOMÁROMBAN
Délelőtt megengedték, hogy a Dunára
menjünk, fürödni lehetett,
csurdén álltam egy bokor alatt, vakartam
bőrömről a piszkot, a kort s tán tetveimet.
Hitték is, nem is, hogy ártatlan vagyok,
mikor megkérdezték, hogyan
kapott el a háború, s már magam se tudtam,
bűntelenül biztos otthagytam volna fogam.
immúnis nem voltam s nem vagyok semmire,
jóság, balekség, bűnök
hasgatnak, mióta csak élek; A magam állította
szűrőn át mikor kerülök!
SZAPLONCA, TEMETŐKERT
Istenem, az a máramarosi halál,
komázni érdemes vele,
csak lesz egy élet, s már elég,
hogy lángba, égbe boruljon ága, levele,
berbécshúst ha ettél,
bolondgombát, zsendicét,
fúlj bele a folyó vizébe,
kapjon el a gép,
csapjon beléd az Isten haragja,
míg él egy Stan Pătraş,
vársz szépen, míg beletaposnak a földbe,
és úgy neveznek – műalkotás.
Forrás: Sors, virággal. Dacia Könyvkiadó, Kolozsvár, 1982
3.
„Nem kell hozzá bogarászó filológusnak lennem, hogy verseid, egész költészeted vezérszavát kiírjam. Jóság — mondod gyakran, biztatva bennünket, s biztatván a világot is a jóra, hisz ma is emlékszel, mint vergődött húszesztendős tested előre, hátra hadi utakon, s mert azt is jól tudod, »nincsenek kicsi háborúk, helyi csatározások, és a pici háborúk is az egész emberiség testébe szúrják késhegyüket«. Persze azt is tudod, Pista, s veled együtt én is, hogy a világ nem mindig hallgat ránk; de visszatarthat ez attól bármelyikünket is, hogy — amint te mondod — valami emberi üdvösség felé kiáltva hamvasszuk el magunk!? (Létay Lajos: Gondok, violák. Utunk, 1979/4. szám – részlet)
4.
„Ha most bíróság előtt állnék, kötelességem lenne elfogultságomat fölfednem. Mivel az értékelésbe óhatatlanul belejátszanak a személyes emlékek, élmények, tapasztalatok, nehéz eleget tennem a tárgyszerűség és elméleti igényesség irodalomtörténészi tisztemből fakadó követelményének. Kissé frivol módon így folytathatnám: Tisztelt Bíróság! E versek szerzője vett rá serdülő koromban, hogy a Ramajánát és Mahabharatát, William Faulknert, Szerb Antalt és Apollinaire-t olvassak, ő térített arra a pályára, amelyen haladni próbálok. Azóta is »a kaszálást, cséplést« pontosan elvégzi bennem naponta. E fáradságos és néha fájdalmas betakarító munkálathoz tartozik az igényesség és önreflexió követelményének tiszteletben tartása is: annak a kérdésnek a tisztázása, hogy miként fedi el, torzítja a kultusz (melynek alkotói vagyunk) magát a művet, vagy azét, hogy hogyan is viszonyuljunk azokhoz az alkotásokhoz, melyek nagy hatást tettek ránk valamikor, de most úgy látjuk, nem tartoznak a legjobbak közé. Zsélyi Ferenc figyelmeztet, hogy egyszerre két azonosulási folyamat játszódik le a tudatos olvasóban: »Mint olvasó a személyiségét viszi vásárra, míg olvas, másrészt mint szakember arra törekszik, hogy azonosulási lehetőséget találjon a szöveg és az alkalmazott elmélet álláspontja között azt illetően, hogy az egyén miképp tudja magára ölteni a szöveget, miképp tudja önnön személyiségére formálni azt, amit olvas – személyiségét arra, amit olvas.«
Minden szövegben, műalkotásban beszél egy hang, amely az olvasóban megkonstruál egy arcot, alakot. Csak a naiv olvasó téveszti ezt össze magával a szerzői énnel. Mindezek ellenére megkockáztatom az állítást, hogy a Fényi István verseiből ránk tekintő arc, a konok és szelíd jóság humánumjegyeivel mintha mégis azonos lenne azzal, amelyet megismerni kivételes szerencsénk volt. Ugyanaz a halk, tiszta hang szól a természet- és emberszeretetről, ugyanaz a hit sugárzik a versekből, mint ami a kivételes erkölcsi példát nyújtó pedagógusból áradt felénk a diktatúra ordas éveiben. Ugyanaz a hit a közösség és a föld, az anyanyelv, a kultúra és a vallás megtartó erejében. Konzervatív értékek ezek – mondhatnánk – és nem is irodalmiak. Fényi István verseiben az értékhierarchia csúcsán a hűség, hit és szeretet pozitív erkölcsi eszméi állnak. Az eszmék hordozói hétköznapi tárgyak és alakok. Az irodalomkritika és a költészetértelmezés egyik régi dilemmájához érkeztünk el ezzel: vajon egy költői mű (életmű) megítélésének lehetnek-e erkölcsi és közösségi kritériumai? „Ha, az irodalmat nem pusztán a szó művészetének látjuk, hanem tekintettel vagyunk arra is, hogy egy irodalmi alkotásnak erkölcsi dimenziója és közösségi üzenete is van, és megítélésébe törvényszerűen belejátszanak történelmi, közéleti és morális kritériumok is, akkor Reményik Sándor költészetét sem ítélhetjük meg egyszerűen poétikai, retorikai és stiláris követelmények nyomán” – állapította meg Pomogáts Béla 2003 szeptemberében a Sapientia EMTE Csíkszeredái kultusz-konferenciáján tartott előadásában. (Tapodi Zsuzsa: Költő árnyékban / részlet /. In: A soha el nem vesző könyv nyomában. Pallas-Akadémia, 2008.)
5.
Visnyai Csaba nyugdíjas tanárember, kántor mesélt Fényi Istvánról (Pista bácsiról) a nagykárolyi Anzix portálnak a 100 éve született Fényi István c. összeállításban:
„– Fényi Pista bácsiról a wikipédián található információk tévedéseket is tartalmaznak… nem Csíkszeredában érettségizett, hanem Gyulafehérváron (ahová a kaplonyi páterek segítségével került), és nem novemberben, hanem 1994. szeptember 25-én halt meg.
– Akkor ismertem meg Pista bácsit, amikor megalakult a kamarakórus Nagykárolyban. Készítettünk egy reneszánsz műsort. A lényege az volt, hogy reneszánsz kórusművek, versek és reprodukciók hangzottak el… Felkértük Pista bácsit, hogy mondjon egy bevezetőt. Írt is egy nagyon szépet, a reneszánszról, a humanizmusról, és akkor ismertem meg őt…
– . ’90-ben Lieb plébános úr összehívott egy római katolikus ifjúsági találkozót, mégpedig Imre-napra. Ekkor felkérte Pista bácsit, hogy írjon valami himnusz-szerű verset erre az alkalomra. Írt is egy négystrófás verset. Egy vasárnap ideadta nekem a plébános úr, mondván: „kántor úr, hát nem lehetne ezt megzenésíteni?” Csodálkoztam, hogy mire kér… Elolvastam a verset, hát valóban egy olyan költemény, amely úgy adja a megzenésítést, nagyon peregnek egymás után a szavak, kapcsolódnak egymáshoz. Van leejtése is a versnek, dallama is. Kiemeltem egy strófát, ami nekem nagyon tetszett: „nem pusztulhat el az élet, nem némul el az ifjúság.” Ezt kineveztem egy refrénnek. A Jóisten úgy adta, hogy mikor hazaértem a nagymiséről, befordultam ott, a kisutcán, akkor már megvolt a „nóta”. És hát így született meg az Ifjúsági Himnusz. Azóta is énekelgetik a gyerekek ballagáskor, meg hasonló alkalmakkor.
– Miután meghalt, volt egy kötetnyi verse, ami már elő volt készítve, csak nem került kiadásra. Akkoriban volt egy egyesületünk, a Pietas Keresztény Kulturális Egyesület, még a ’90-es évek első felében hoztuk létre, azért, mert elindítottunk egy keresztény szavalóversenyt Nagykárolyban… Amikor Pista bácsi meghalt, elneveztük az egész versenyt Fényi István Szavalóversenynek… Ez az egyesület aztán megjelentette ezt a kötetet… Segített a megjelenésében Dávid Gyula, a kolozsvári Polis Kiadó ügyvezetője. Ő pályázott, és megjelentette Fényi Pista bácsi verseit tartalmazó kötetet, még a református nyomdában nyomták… Később Végh Béláék jelentettek meg egy könyvet…”
További versek, háttéranyag a Költők az árnyékos oldalról c. honlapon
Pusztai Péter rajza