Másfél órás előadásban fejtegeti a Professzor, mennyire kusza és irány vesztett a mai irodalom állapota s miféle mélytengeri kalandba bocsátkozik az a kritikus, aki netán véleményt szándékozna mondani egyik vagy másik alkotásról. Hiszen manapság lakatos vagy háziasszony épp úgy forgathatja tollát, mint az irodalom legjelesebb doktora, s emellett publikálási felületben sincs hiány. Persze ez nem újdonság, mert ugye a marhapasszusokat másolgató egyszerű irodakukac is megírhatta (és meg is írta) a nem tudom hány szakaszos díjnyertes trilógiát s lett vala belőle a magyar irodalom leggazdagabb nábobja – mármint szókészlet szempontjából.
Mégis – tér vissza a Professzor az eredeti mondandóhoz – valamiképp rendet kellene teremteni ebben a nagy fazékban, ahová manapság boldog-boldogtalan belezúdítja a maga zöldségeit, hogy mára egy olyan irdatlan kotyvalék álljon össze belőlük, melyben a parasztpityókától a génmódosított halízű padlizsánig minden megtalálható. Szóval, szerinte ideje lenne már elkülöníteni az ocsút a búzától: valamiféle kritériumot bevezetni a irodalom szakterületén is, melynek alapján eldönthető, mi is a valódi értéket felmutató alkotás.
No, de mi legyen az a kritérium, hány felé hasadjon és miféle színeket öltsön, hogy úgyszólván univerzális mértékegység lehessen a rengeteg irányzat, stílus és felfogás útvesztőjében is? S mint ilyent, nem vádolnák-e vaskalapos merevséggel? Persze a képzőművészethez meg a zenéhez hasonlóan, ahol például festő- vagy hegedűművész-diplomát szerezhetnek a sikerrel abszolválók, feltehető, hogy költő-képző fakultások is létesíthetők, ahol szolíd irodalomtörténeti, stilisztikai stb.stb. kiképzésben részesülhetnek az arra áhítozók. Hiszen megengedhetetlen, hogy gombamód üssék fel fejüket a költészet pástján olyan tollforgatók, akiknek gőzük sincs róla, mi a hexameter, a szonett vagy a rímképlet, ki is volt Kisfaludy Károly vagy Faludy György, mi a különbség a haiku meg az apeva közt, arról nem is beszélve, hogy némelyük komoly kifejezésbeli és helyesírási gondokkal is küzd. Ez manapság azért fordulhat elő, mert gyakorlatilag előbb-utóbb szinte mindenki elvégez egy gimnáziumot, ahol „megüti fülét” néhány irodalomelméleti fogalom, elolvas pár kötelező olvasmányt, s erre alapozva elkezd „költeni”, persze csak amikor az ideje megengedi – van úgy, hogy érettségi után húsz-harminc évre ébred rá irodalmi hajlandóságára.
Ámde – csavarint egyet a szövegen említett előadónk – a lehetséges költőképzés birtokában sem biztos, hogy a már hivatalosan is „felcímkézett”, diplomás költő valódi, minden mércét megütő verset tud írni. Mert tanulni, csiszolódni elvben határtalanul lehet, de az istenadta tehetségre csak egyféleképpen tehetünk szert: születésünk által.
Mindezeket leszűrve – ezt már én teszem hozzá – elképzelhető, hogy az irodalom pástján kellőképp „kikupált” és útjára indított költőjelölt úgy járhat, mint az egyszeri hályogkovács, aki megtudván mit is kockáztat a rozsdás, szalonnázó bicskájával, soha többé nem tudott hályogot „műteni”.