Nem tudom, előfordult-e már valakivel, hogy nyoma veszett? Igen, igen, eltűnt, szőröstül-bőröstül. Szó se róla elég ritka jelenség, azért megesik, nemdebár? Gondoljunk csak például a Bermuda-háromszögre, ahol minden hajó és repülőgép eltűnik, a Philadelphia-kísérletre, az illuzionisták ládáira, Harry Potter köpenyére. Jó, ez már fikció. Mégis: metaanyag, akárhogy is nézzük, létezik, és ebből tudtommal varrtak ám láthatatlanná tevő ruhát is. De nem is ez a dilemma, hanem az, hogy velem is megesett már, miszerint… Eltűntem? Ja! Pontosabban ezt éreztem. Legelőször? Mikor is? Úgy 10-13 éves koromban, amikor belezúgtam egy fátába. Tessék, hogy ez lehetetlen? Miért, a 10 év vagy fáta miatt? Dante is csak 9 volt, amikor fülig szerelmes lett a 8 éves Beatricébe. Ami pedig a fátát illeti, azzal sincs semmi gond. Az igaz, hogy a fáta olaszul tündért jelent, románul viszont lányt, és én ebbe a román lányba lettem szerelmes. Kis, de arányos termetű fáta volt, valahogy olyan kínaias, és én akkoriban nagyon csíptem a kínaiakat. Ott lakott nem messze tőlünk a Calea Romană utca végében, közvetlenül a hegy alatt. Meg is látogattam őket, ahányszor csak tehettem. Sajnos hiába, mert legtöbbször színét sem láttam Lucsinak. Nem volt otthon, vagy egyszerűen nem volt rám kíváncsi? Halvány gőzöm sincs. Ugyanígy nem vegyült közénk az apja sem, vagy legalábbis nagy ritkán. Akkor is csak pár pillanatra jelentek meg az ajtóban.
– Csóklom, Traján bácsi! Szia, Lucsi! – köszöntem illedelmesen anélkül, hogy bármelyikük is visszaköszönjön.
Különös! Haragszanak rám, vagy mi a búbánat? Az tény, hogy románok… Hohó, itt van a kutya elásva, támadt világosság a fejemben, és azontúl csak románul szóltam hozzájuk, noha elég jól értettettek magyarul, főleg Lucsi édesanyja, aki maga is magyar volt. Semmi eredmény. Ők ketten, mármint Traján bácsi és Lucsia észre sem vették, hogy ott vagyok. Az apát nem bántam, hanem a lánya… Mintha egy szellembe estem volna bele, komolyan. Vagy inkább fordítva: engem néznek szellemnek? Azért nem adtam fel, nem, legalábbis egyelőre, és apró trükkökkel próbáltam felhívni magamra a figyelmet: bukfencet hánytam, súlyzókat emeltem. Még regényt is írtam, aminek természetesen Lucsi volt a főhőse, és ezt ünnepélyesen fel is olvastam a családnak. Mindenki gratulált, kivéve Lucsit, aki számára továbbra sem léteztem.
Második szín: harminc évvel később, egy tipp-topp sportpálya, ahol éppen röpisek edzenek. Köztük én is, ugyanis éltem-haltam ezért a sportágért, és bizony, szívesen játszottam volna bármelyik csapatban, ha bevesznek. Csakhogy, gőzöm sincs, mi okból, de egy csapat sem érdeklődött irántam. Szép nyárvégi délután volt, és én kirobbanó formában éreztem magamat. Éppúgy rohangáltam, hajlongtam, mint huszonéves társaim, sandítottam rájuk nagy büszkén, látják-e, mire képes ez a mellettük tornázó kopasz öregfiú. Amúgy nem ismertük egymást, és csupán egyetlen szett erejéig, edzőjük kegyes engedélyével keveredtem közéjük. Kb. fél órát edzettünk, még kézen is jártam jó párszor, amit persze egyetlen röplabdás sem utánzott. Nem is utánozhatott, miután egyik sem volt képes hasonló bravúrra. Egyedül azt furcsálltam, hogy senki sem figyelt fel semmire. Ha megszólítottam egyik-másik kollegát, rám se tekintett, és ugyanúgy hallgatott, mint Lucsi és bade (bácsi, románul) Traján jó harminc évvel ezelőtt. A bemelegítést játék követte, amibe mindegyik srácot bevették. Rajtam kívül, ami persze nem csoda, ha észre sem vették, hogy ott vagyok.
– De mester, ha nem látná, én is itt volnék. Osszon már be, könyörgöm, engem is a csapatba – ágáltam a hórihorgas edző előtt.
Úgy hunyorgott rám, mintha hallucinálna, aztán köpött egyet, és otthagyott.
A java azonban még csak ezután következett. Helyszín: Nagyvárad, a Ceaușescu-diktatúra évei. Hogy milyen egy diktatúra, nyilván nem kell bemutatnom annak, aki élt benne. Ha viszont nem, meg sem próbálom, mert érzelmileg úgysem tud vele mit kezdeni. Az emberek tűrtek, amíg tűrhettek, aztán elkezdett az a bizonyos puliszka is rotyogni, és csak rityegett-rotyogott… A többit tudjuk: benne van a történelemkönyvekben. Természetesen én is a tűrők közé tartoztam, konkrétabban azokhoz, akik el szerettek volna tűnni a süllyedő hajóról. Egyébként sokan tettek így, ha volt hozzá elég eszük, lehetőségük, és úgy eltűntek az országból, mint füst a kulcslyukon. Minden metaanyag és Harry Potter-féle köpeny nélkül. Így veszett nyoma a sarki koldustól Nadia Comăneci tornászig, Pacepa tábornokig stb. több tízezer lakosnak. Végül magam is beadtam a kivándorlási kérelmem, ezzel, mit ad isten, én is eltűntem. Csakhogy most kivételesen nem bántam, sőt, úgy éreztem, mintha egy hatalmas kő gördült volna le a szívemről.
Először a hetedik mennyországban éreztem magamat, aztán következett az ekkor szokásos megtorlás. Jelige: hulljon a férgese, amivel elég hamar sikerült visszarángatniuk a valóságba. Hiába, itt mindennek ára van. Ki fizet, mint a köles (lásd a németeket, zsidókat!), ki váratlanul eltűnik egy-egy dutyi vagy Duna-kanális mélyén stb. Nekem mázlim volt, mert egyelőre csak ismerőseim, barátaim elől tűntem el immár harmadszor. Tűntem? Tüntettek, hála a Kárpátok Géniuszának. Bárkinek köszöntem, szóltam hozzá, rezzenéstelen arccal hallgatott, vagy szó nélkül odébbállt. Annyi baj legyen, ma még nem látnak meg, de holnap, ha majd nemcsak pukkan, hanem fel is robban az a bizonyos puliszka, már ölelő karokkal esnek a nyakamba, legyintettem fölényesen, amíg azon nem kezdtem tűnődni, hátha nem csak jelképesen, hanem fizikailag is eltűntem. Na nem, ilyen még a sci-fikben sem történik! Úgy látszik, kezd agyamra menni ez a bújócska. Talán nem ártana beugrani egy pszichiátriai vizsgálatra, állapítsák meg, megőrültem, vagy csak a fantáziám élénkebb az átlagnál.
– Majd kiderül, kérem, kiderül – ültetett le a nyugdíj felé kacsingató, még nálamnál is kopaszabb pszichiáter.
Kérdezgetett erről-arról: hol lakom, kik voltak a szüleim, milyen volt a gyermekkorom, és szeretem-e a puliszkát?
– A puliszkát? Nem értem – zavarodtam meg egy pillanatra. – Mi köze a puliszkának az elmémhez? Egyébként szeretem.
– Helyes, szereti – firkálgatott egy pappírra. – Melegen vagy hidegen?
– Forrón.
– Látott már valaha rityegő-rotyogó puliszkát?
– Fura kérdés. Miért kérdezi?
– Nem felelne inkább a kérdésre?
– Láttam.
– És mi szokott eszébe jutni ilyenkor?
– Nekem? Kellene?
– Nem, de mégis! Valami csak eszébe jut, amikor pukkangatni látja kedvenc ételét.
– Semmi. Hacsak az nem, hogy…
– Igen? Mondja csak ki bátran, őszintén.
– Nem volna egészségesebb mamaliga[puliszka, románul] helyett füvet legelni? – fogtam gyanút hirtelen, mert ebben az országban még a falnak is füle van, és nagyon könnyen megeshet, hogy útlevél helyett karperecet kapok ajándékba az államtól.
– Figyelemreméltó képzettársítás. Na és tulajdonképp miről szokott hallucinálni?
– Fantáziálni, kérem tisztelettel.
– Ha maga mondja.
– Hát itt van például ez az eltűnés. Jó, tudom, fantazmagória, de már annyiszor bekövetkezett, hogy kezdek arra gondolni, hátha van a szervezetemben valami, amitől láthatatlanná válok időnként.
– Maga szerint?
– Fogalmam sincs, ezért bátorkodtam megkérdezni.
– Mindenki vagy csak bizonyos személyek számára?
– Hát éppen ez az: csak bizonyos személyek számára!
– Kedveli a tudományos-fantasztikus irodalmat?
– Naná! Pillanat! A főorvos úr szerint emiatt…
– Nem vagyok főorvos, úgyhogy szólítson csak egyszerűen doktor… elvtársnak – sandított riadtan a sarokba. – Másrészt bízza rám a diagnózist, ha nem haragszik!
– Igenis.
– Köszönöm, akkor folytassuk! Maga hisz a tündérekben?
– De főorvos úr, akarom mondani…
– Rektifikálok. Tegyük fel, hogy egy jó tündér, most tekintsük el attól, hogy hisz, vagy nem hisz benne, teljesítené néhány óhaját. Mit kérne tőle most azonnal?
– Hogy legyen ugyanannyi hajam, mint húsz éves koromban.
– Hű, ez aztán a nagy kívánság! Már azt hittem, azt kéri, repítse fel valamelyik bolygóra! Másodszor? Mit kívánna még egy jó tündértől?
– Hogy ma estétől életem végéig ne kelljen nagykabátban aludnom.
– Micsoda? Maga nagykabátban szokott aludni?
– Visszakérdezhetek?
– Parancsoljon!
– Ön nem, doktor elvtárs?
A derék öregúr arcáról egy szemvillanás alatt leolvadt a mosolygás.
– Megőrült? Hogy mer maga ilyen ökörséget feltételezni énrólam? – ugrott talpra sziszegve.
Ebben a pillanatban megszólalt a telefon.
– Halló!… Igen, doktor Zám Zoltán… Á, tiszteletem, igazgató elvtárs!… Ezt hogy tetszik érteni?… De igazgató elvtárs!… Értem, párthatározat. Ebben az esetben…
A többit nem hallottam. Annyira lefoglalt saját bajom, hogy mindenkiről megfeledkezve roskadtam magamba.
– Tehát őrült vagyok – néztem föl egy idő után reményvesztetten. – Doktor elvtárs, ne tessék már velem viccelni, hova tűnt? – kémleltem körül a rendelőben ámultan.
Hiába, ezúttal ő tűnt el.

Forrás: Allah Akbar. Kecskemét, 2020, Magyar Elektronikus Könyvtár