– Kisasszony kérem, én islert és feketekávét rendeltem.
– De hiszen azt is hoztam.
– Valóban? Én kóstolás után sem ismertem fel ezt a kreációt, pedig ugyancsak jártas vagyok a szakmában. Ezt nevezi maga islernek? Hát kérem, ebben az elfolyó kakiszín glazúrba maguk szemmel láthatóan egy csipetnyi sűrítőanyagot vagy stabilizátort sem tettek. Na jó, lehet benne némi természetes mézga, de azt már régen nem használják a sütőiparban. S aztán nézze csak ezt a csokoládékrémet! Hol vannak belőle a citrátok meg a szorbátok? Hogy képzelik el manapság a krémkészítést antioxidánsok és tartósítószerek nélkül? Ha megenném ezt a szörnyűséget, holnapra kivirulnék, mint a légyölő galóca, hiszen egy klasszikus krémes sütemény szavatossági ideje pár óra alatt lejár. Nem beszélve a nyamvadt tésztapárról, melyből valószínű kisajnálták a mesterséges glutént és emulgálószereket, azért olyan vékony, mint a nagyanyám szájpréme.
– De uram, miért mondja mindezt nekem, aki csak a felszolgálásért felelek?
– Hát szó, ami szó, abban is akad bőven kivetnivaló. Ha netán nem tanulta volna, de mit is mondok, hiszen nyakamat tenném rá, hogy tegnap még varrónő vagy jegyszedő volt valahol, hogy a csészét mindig a tányér jobb felső széléhez kell helyezni, fülével is jobb felé fordítva! Nos, maga csak úgy lerittyentette elém, mint inas a tízes kulcsot, s aztán én forgassam kedvem szerint a forró csészét. De igaza van, inkább a tulajjal kellett volna eszmét cserélnem, hiszen szegény feje igen tévesen fogja fel a szakmai konkurenciát. Mi az a hét lej, amit maguk egy islerért elkérnek? Ezért a pénzért én egyetlen kuncsaft tányérját sem mosatnám el. Szóval drága kisasszony, mondja meg a főnökének, hogy ha nem tanul bele sürgősen a piacgazdaságba, úgy kiütik a pályáról, hogy jöhet hozzám sepregetni.