Egy kisvárosban voltam, ahol már elintéztem a megbízatásomat, és céltalanul ődöngtem az utcákon, de sehol se volt különösebb látnivaló.
Mígnem a kultúrház előtt figyelmes lettem egy plakátra: „Ma öt órakor fellép Vazelini, a híres bűvész és világhírű fakír”.
Háromnegyed öt volt. Az unalom és a balsors bevezérelt a pénztárhoz, onnan pedig a terem első széksorába. Lassan gyülekeztek az emberek, mígnem hat óra felé nagyjából megtelt a terem, és a színpadon cilinderrel, frakkban, pillangónyakkendővel megjelent a bűvész és fakír.
Az első tíz percben tulajdonképpen magamat gyanítottam fakírnak, mert Vazelini mester beszélni kezdett, és annyi értelmetlenséget hozott össze, hogy úgy éreztem, mintha hegyes szögeken ülnék.
– Amit látni fognak, az a babonás mentalitás elleni harc legújabb eredménye. Fehér egereket, pántlikát és kakukkos órát fogok elővarázsolni, egyrészt a cilinderemből, másrészt az Önök füléből. De ez nem igazi varázslat, hanem csak varázsolás, amelynek célja, hogy bebizonyítsam: a lélek nem halhatatlan. Amikor a kakukkos óra kakukkja elrepül, és röpülés közben a mindenható tudományt fogja éltetni, akkor az nem azt jelenti, hogy a kakukk repül és beszél, hanem igenis: Éljen a mindenható tudomány!
Vazelini még sok ilyesmit mondott, aztán megemelte cilinderét a mindenható tudomány előtt, mire a cilinderből kiugrott egy nyúl, ami még részben a mindenható tudományhoz, részben a bűvészethez tartozott.
— Ez egy tudományos nyúl – mondta Vazelini, azután megfogta a nyulat, összegyűrte mint egy papírgombócot, majd szétnyitotta – mire egy kakukkos óra lett belőle. Vazelini felakasztotta egy, a levegőbe vert kampósszögre, ráütött egy varázsvesszővel. mire kirepült belőle egy kakukk, amely végigsiklott a fejünk felett, és így szólt: „A tudomány előtt nincs megoldhatatlan feladat. Egyébként én csak egy trükk vagyok”. Majd visszaszállt a kakukkos órába, amiből erre ébresztőóra lett, és csörögni kezdett. Vazelini ezután a közönség körébe ment, és kihúzott egy pántlikát, valamint egy piros asztalterítőt a kultúrigazgató füléből. De itt Vazelin tévedett, mert nem tudta, hogy a fül a kultúrigazgatóé. Az igazgató föl is állt, és néhány szóban figyelmeztette a bűvészt a melléfogásra: „Ne rom boljuk a kultúrház kádereinek tekintélyét. Egyesek azt fogják hinni, hogy a kultúrház vezetőjének fülében asztalterítők vannak.”
– Vannak is! – kiáltott egy rabbiátus személy, mire Vazelini zavartan közbeszólt:
– A kultúrigazgató fülében nincs, és nem is lehet asztalterítő!
Majd a mérges közbeszólóhoz lépett, és annak a füléből húzott ki egy lópokrócot.
Erre a kultúrigazgató bólintott, és félhangosan megjegyezte: – Íme, így győz a tudomány!
Ezután Vazelini visszament az emelvényhez, körülnézett és rám mutatott:
– Jöjjön fel!
Balsejtelmek közt engedelmeskedtem.
Erre Vazelini kivett a zsebemből egy kalapácsot és egy szöget, majd rám nyújtotta óriás nyelvét.
– Hát ezt megérdemeltem – mondtam magamban keserűen.
– Ön most az asztalhoz fogja szögezni a nyelvemet – mondta Vazelini.
– Én? – ordítottam el magam.
– Igen – felelte Vazelini, s úgy helyezkedett el, hogy a nyelve az asztal lapján feküdt.
– Nem szegezem – mondottam határozottan. – Hogy jövök én hozzá?
– Szegezze! – ordították a nézők.
– Nem szoktam efféléket cselekedni – védekeztem ostobán.
– Most fog!
– Semmi közöm a bűvész beszervezéséhez. És ha kényszerít, kupán ütöm a kalapáccsal. Tisztességes önvédelemből.
– Elrontja a mutatványt – emelte föl a nyelvét Vazelini.
– Nem rontom el. Csak én magam nem vagyok mutatvány.
Nem vagyok se trükk, se fakír.
– Magának nem fog fájni!
– De igen – feleltem. – Nem csak annak fáj, akit szegeznek, annak is fáj, aki szegezi. Ha az illető ember. Csodálom, fakír úr. hogy ön ezt nem tudja. Maga csak olyan félig-fakír lehet…
– Nem hagyja győzni a tudományt! – kiáltozták a teremben.
Letettem a szeget, a kalapácsot.
– Én a tudományt nem azért szeretem, mert úgy hívják, hanem mert az új ismeretekkel az embert szolgálja. Ha nem szolgálja – ha csak mutatványt ad, kegyetlent, akkor: egye meg a fene.
S bevágtam magam mögött az ajtót.